Érzem a szinkronicitást…

… meghajtom fejem

 

Figyelem magam és a történeteket, melyek elérkeznek hozzám a minden napi életemben. Tapasztalok, tehát vagyok. Megfigyelem, hogy a történetek milyen érzéseket keltenek bennem. Megfigyelem mit szól hozzájuk a belső Igazság érzetem. Az a szűrő, mely egész életemben oly hűen működött… csak sohasem hallgattam a szavára… mert a külső világ zajai elnyomták bennem.

A kérdés az, hogy a világot figyelve és bennem önmagam…

– Meghallom-e az üzenetet?

– És, ha igen elhiszem-e, amit hallok?

– Elfogadom-e?

 

A mai nap eldöntöttem!

Meghajtom a fejem…

Valóban figyelni akarok!

Nem téríthet el semmi!

Meghallom az üzenetet.

 

Az üzenet mindig azért jön, arról szól, hogy emlékeztessen rá… arra,  aki valójában vagyok.

Az Univerzum segít hazatérni. Segít, hogy emlékezzek arra, hogy Egy-ek vagyunk, az elszakítottság csak illúzió. Az Áramlat önmagam felé visz.

 

“Túl jó, hogy igaz legyen.”

“Túl nehéz, ez nem nekem való.”

“Ez őrültség.”

“Ez helytelen.”

“Ez elképzelhetetlen.”

Úsznak a gondolatok a fejemben…

… de tudom, hogy ezek a szavak csak berögződések, hiedelmek, programok a fejemben. Tanult értékrendek, melyeket életem elején programoztak az ego rendszerembe. Egy rendszer…. melynek korlátai igen látványosan szűkösek.

Haj, de nagyon szűkösek! Napról-napra egyre jobban érzékelem…

 

És látom azt is, hogy az Univerzum nem tudja átadni nekem az Igazság üzeneteit, lelkem lépéseinek iránymutatásait… nem tudja átadni az Igazságot, amíg nem hagyom abba a magaménak hajtogatását.

 

Addig nem tud betöltődni az Igazság, amíg tele van a terem.

Addig nem ismerhetem meg az Igazságot, amíg azt hiszem, hogy már ismerem.

 

Így hát eljött az idő…

… meghajtom fejem.