Felnőttként robot üzemmódban…

 

Hosszú éveken keresztül keményen dolgoztam. Keményen dolgoztam, és egyre távolodtam. Egyre távolodtam az életemtől, és egyre távolodtam önmagamtól. Boldog lelkesedéssel vágtam bele az új életem felépítésébe, éreztem, menni fog. Éreztem magamban az erőt, és ez kitartásra ösztökélt az egyik nehéz nap után a másik még nehezebb napon keresztül, sok-sok nagyon nehéz napon át. A sokadik nehéz nap után a mélységben felsejlett a változás szele. Nem adott már elég erőt az akarat, nem adott már elég erőt a lelkesedés. Életenergia szintem annyira lecsökkent a mérhetetlen megerőltetéstől, hogy a minimális fizikai szükségleteimre futotta, s a fellelhető maradékot mindig az épp aktuális feladatra összpontosítottam. És a távolság nőtt. A távolság nőtt önmagam és az árnyékom között. A távolság, melyet úgy éreztem már nem tudok irányítani. A lelki leterheltség, mely a feladat és a vágyaim között húzódó hatalmas szakadékból táplálkozott, egyre nőtt. Míg végül bekövetkezett az, ami már egy bizonyos szintű energiaszint alatt elkerülhetetlen. Az ember meghasonul. Teljesen elveszti önmagát. Elveszti még a kapcsolat tudatát is, mely emlékeztetné rá: Valaha élő, érző ember volt. Hirtelen nagyon egyedül voltam. Nem láttam honnan jöttem, se hogy merre tartok. Egyedül voltam a semmiben. És ez az a pont, ahol az emberi lény agya robot üzemmódra kapcsol, egyszersmind a szívet kiiktatva. Könnyebb  így. Könnyebb. Csak a feladat van, és a cselekvés… teljesítés. Nem terhel a hiány, nem terhel a távolság. Nincsenek különböző terek, és nincsenek szintek, nincsenek árnyalatok. Csak az egyszerűen látható és megvalósítható felszínes terek… A robot üzemmód teljesen megfelelő arra, hogy az ember látványos sikereket, eredményeket érjen el a fizikai világban. Ezek az eredmények örömhullámokat keltenek, még megelégedettség érzést, sőt biztonság érzést is fakaszthatnak. Az önvédelemből elbódított agy a felszínre fókuszál, ám a mélységben a magány, a hiány és a távolság egyre nő. Ahogy telik az idő, a mindennapi élet szintjén a napi feladatok rögzülnek, a cselekvés automatizálódik, a vékony élet-sík csővé alakul. Kezd a feszültségszint csökkenni, melyet az erőltetett menet táplált ezidáig. A mesterséges feszültségszint csökkenésével hézagok nyílnak a robot élet működési rendjében. Az először hajszálnyi réseken át fel-feltör az oly régóta elfojtott Igazság, mely egyre nagyobb adagokban merészkedik a felszínre. És ekkor, a túlélés miatt, védekezési megfontolásból évek óta elhomályosított agy, és az elzárt szív érzi, itt a lehetőség, van remény. Van remény arra, hogy visszatérjen az a drága lény, aki mélyen ott van. Ott van, és várja, hogy elérkezzen az idő… az ő számára… újra…

Nekem is megadatott ebből 6 év. Mindezt átéltem. Átéltem a kezdeti lelkesedést, az izgalmat, a lehetőség gyönyörű képét. Átéltem az erőt és a hitet. Átéltem a megterhelést, a süllyedést, és a távolodást. Átéltem a hiányt, és annak elnémítását. Átéltem a legmélyebb fáradtságot, és a félelmet, hogy nem vagyok képes tenni. Átéltem a tudat kikapcsolását, és a megkönnyebbülést. Átéltem egy újfajta örömérzést, és ennek turbózását, hogy megtöltse azt az űrt, ami mélyen kezdte láttatni magát. Átéltem azt, hogy átlátszóvá vált a felszín és láthatóvá vált az, amit 28 évig rejtegettem. Átéltem a fájdalmat, és a bűntudatot. Átéltem a bizonytalanságot, és a tehetetlenséget: most mit is tegyek? Visszacsinálni? … nem lehet. Felvillant az egyetlenegy út: Elfogadni.

Elfogadtam, hogy az elfogadás az út, és megértettem, hogy mindez szükséges volt ahhoz, hogy most az legyek aki vagyok.

Itt vagyok, és látom apai mintázatomat, melyet egy az egyben lekövettem… én is. Látom, és elfogadom… köszönök minden felismerést, melyet elhozott…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük