“KELJ FEL ÉS JÁRJ!”

Ez a mai nap mottója…

 

Itt vagyok. Megérkeztem. Ez itt a legalja. Minden programom forrása.

Hoztam Magammal. Ezt hoztam Magammal. Erre épül minden ebben az életemben.

Itt vagyok. Látom. Megláttam azt a pici pontot, amiből az egész gordiuszi csomó lett…

Bűntudat…

 

Ezt a kódot hoztam magammal. Ide hoztam, hogy meggyógyuljak belőle. Megszabaduljak. Nem látom pontosan, mi is az, ami történt. Csak azt érzem kavarog bennem…

Asztrál utazás spontán módon reggeli jógázás közben:

Jönnek a képek. Képek arról a szempárról, a hidegről, a nagy sodrású, zavaros vízről.

És jönnek az érzések: miért kell ennek így lennie? … értelmetlen, felesleges… nem látjátok? … Érzem, az emberi testem megkínzottságát… az emberi kín a zsigereimig hatol. Emészt, és a tehetetlenség dühe, az értelmetlensége az egésznek… Ez az, amitől a legjobban szenvedtem. Miért kell ezt, nem látjátok, hogy felesleges, értelmetlen és emberi és isteni mivoltunktól mennyire távoli? …

… nem látták…

És úrrá lett rajtam az elkeseredés kínja, ahogy láttam a sötétséget a szemükben. 

…. és az érzet…  miattam történik mindez. Talán elárultam… lehet…

Így kerül helyére az az érzésvilág, amivel már megszületésem előtt óta viseltetek e lélek iránt. Már akkor tudtam, hogy azért jövök, hogy neki könnyebb legyen, átvenni tőle terheket, segíteni őt. Ha neki ártottam, mellette vezeklek egész életemben, és küzdök azon, hogy jóvá tegyem, elnyerjem a feloldozást. Ha együtt ártottunk, akkor azért vagyunk egymás mellett, hogy segítsük egymást megtalálni a feloldozást…

Így történt, így érkeztem… ebbe az életbe…

Regressziós utazásaim során ráláttam a forrás történetekre, s érzékelem azt a információs tartalmat, melyet a morfogenetikus mezőm tárol. Megtaláltam…. itt az idő dolgoznom rajta…

Azt is tudom, hogy csak addig érdemes előző életek tereiben tartózkodni, amíg megmutatja nekünk azt, amit látnunk kell. Ahogy rálelünk üzenetre, ami segít bennünket ez életbeli munkánk során, érdemes elhagyni a múlt tereit, és visszatérni a jelenbe. Nem érdemes sokat időzni más életek tereiben, mert befolyással lehet arra, akik most vagyunk. Csak azért megyünk, hogy megkapjuk azt, ami az itt és mostban segít bennünket.

Tehát a forrás a bűntudat érzése, mely átrezgeti a teremet. Az ok, valamely ártó vagy ártó vélt tett, mely része volt valamely életemnek. Már nem azt írom, hogy elkövettem, mert megszabadultam a tehertől, és tudom, hogy így kellet lennie. Olyan mint hiba az Univerzális terekben nem létezik… csak történés van és tapasztalás.

Így a lélek, aki vagyok megérkezett a bűnhődés világában, mely világot önmagam hoztam létre önmagamnak… erre az életre (is). A bűnös bűnhődik. Ezt a kódot követve, megépült fejemben az ego, a személyiségem irányítója, és nekilátott a rendszer kialakításának, mely minden pillanatban képes betölteni funkcióját: bűnhődnöm kell.

Beindult az önbüntető rendszer. … mert mi a legnagyobb büntetés: ha önmagamat sanyargatom.

Az egész eddigi életem vezeklés volt. … önmagam ítéltem el Önmagamat.

Önmagam kényszerítettem magam térdepelni önmagam előtt egész életemben. Ezéééért fájnak a térdeim! Hát nem láttam eddig? 32 éve térdelek, még jó hogy fáj!

A legjobb kifejezés: gúzsba köt a bűntudat. A bűntudat megbénít. Valahogy mindig azt éreztem, hogy csak toporgok egy helyben, miközben szárnyalni tudnék, és szeretnék. Csak totyogok balra, tipegek jobbra, néha vonszolom magam, néha erősen nekifeszülök, de nem eged a szorítás, és csak erőlködöm, erőlködöm…. semmi. … és néha valamilyen szinten megbékélek a köteleimmel. Amióta járom a Saját Utam – már amennyire eddig a béklyókban tudtam -, jellemző volt ez a nem is tudom merre menjek érzés. Nem rég jöttem rá, hogy ezerszer lett volna már lehetőségem valóban nekilódulni, és megugrani, amit meg kell, de a hezitálás miatt valahogy sosem indultam el. Annak az illúziónak döltem be, hogy ezer út van előttem, és nem tudok dönteni melyiken kezdjek el járni. Mert mi lesz, ha nem jó utat választok, mit fogok majd érezni, ha később kiderül, nem ezt kellett volna. Most már tudom, hogy ez az egész helyzet csak illúzió volt. A mátrix része, a szemfényvesztés, hogy ne kelljen látnom a valóságot: Nem is tudok járni, mert gúzsba vagyok kötve.

És történt valami, pár hónappal ezelőtt. Ténylegesen és véglegesen el tudtam engedni a szenvedés szükségletet. Azt a forrást, amiből az egész ego rendszerem táplálkozott. Nincs több kaja. Elég volt… Hálás vagyok, hogy megérettem rá 🙂 … és rájöttem…. Azzal, hogy el tudtam engedni a szenvedés szükségletet, eszköztelenné vált a bűntudat. Értelmetlenné vált a létezése, nem teljesíti a küldetését, nem szenvedek. Igen érzem, még itt van. És sok dolgom lesz még, amíg mindent áthangolok, de már nincs akkora ereje. A szenvedés elengedésével megszűnt az az eszköze, amivel megbénított.

Most tudatosítottam, hogy jó pár hónapja járok minden nap. Járok a hegyeken, járok a mezőn, járok és járok…

A kötelek elengedték a lábaimat. Nem tart fogságban többé a szenvedés.

… járok és járok. A mai gyaloglásom alkalmával tudatosítottam, hogy több hónapja manifesztálódik is a megélt változás a mindennapi gyaloglásomban.

Járok!  … és spirituális szinten is érzékelem (túljutva a választás illúzióján): nem is látom az Utat, de járok rajta. Igen! Járok rajta! Eloldódtak a köteleim, és kinyújtottam a kezem az Áramlat felé. Magába fogadott. Mozgás minden téren és minden szinten, összhangban. Áramlok! Elengedtek a blokkoló erők, és mehetek Isten Természetes Áramlatával.

Hálás vagyok, hogy itt tartok. Látok. Már ezt is látom!

Az eddigi belső munkám során könnyen megbocsátottam a ‘bűnösöknek’, amíg a történetben én voltam a szenvedő alany.  egész életemben azt éreztem, hogy az vagyok, aki szenved, akit bántanak. “Miért kell engem bántani? Miééééért??? Nem tettem semmi rosszat! Egész életemben minden pillanatban azon vagyok, hogy jó legyek, hogy elég jó legyek. Hogy mindenki kedvére tegyek, hogy segítsek, hogy véletlenül se legyek senki terhére…”

Megláttam. A szenvedés csak következmény, nem az alap. Én alakítottam így, és én alakítom így folyamatosan. A szenvedésem vezeklés. Az ok: az én vagyok a ‘bűnös’ kód a morfogenetikus teremben.

Egyszerre voltam a megítélő és a megítéltetett. Hordoztam mindkét terhet a végtelenségig. Életeken keresztül. Akkor. Az, aki akkor voltam. Abban az állapotban, azon a szinten. Bezárva az ego világába, ahol a jó, jó, a rossz, rossz, és annak megítélése, hogy mi hova tartozik, az akkori világ rendszeréből, és annak értékrendjének megfelelően minősíttetett. Igen lehet, hogy tettem valamit… valamit, amit ártó tettnek nevezek most. Mert bűn nincs. A bűn ítélkezést feltételez. Az ítélkezés ego világ. … mert Isten előtt egyformák vagyunk. Tettem valamit, ami ártott, és bűn lett belőle az ego világában. Azzá tettem én magam. Elhittem és elmerültem benne… Így kellett, hogy legyen.

És most itt vagyok. És Látok. Látom, hogy az élet nevű játékban sok szereplő van. Mindenki teszi a dolgát. Én is teszem és tettem… akkor. Úgy kellett, legyen. Elfogadom. A Vanság akkor így rendeltetett. Akkor az voltam, és azt tettem. És megérkezik hozzám a jól ismert érzés, amikor megbocsátok, s mire kimondom, érzem, hogy nincs is mit megbocsátani.

Át kell gondolnom.

Az életem struktúrája arra épül, hogy hoztam magammal valamit, amit akkora ‘bűnnek’ érzek, hogy egy élet sem elég ahhoz, hogy feloldozást nyerjek. Egy olyan dolgot hordozok, ami jött velem, és rajtam áll, hogy mit tudok kezdeni vele. Ez a dolgom. Készen vagyok rá. Nyitott vagyok. Bízom. Nem menekülök tovább. Megfordulok, és látom az elkerülhetetlent. Ezért vagyok itt. 

Most élem a megszabadulásom eddig legmélyebb rétegeit.

Har Har Mukande!

… és, hogy mitől találtam magam itt? A szenvedés szükséglet felismerése, mint az ego működésem mozgatórugója óriási felfedezés volt. A szenvedésszükséglet elengedése még nagyobb. … és most jöttem rá, hogy mi az amit érzek: a szenvedés nélkül nincs értelme a bűntudatnak. Itt van, de nem gyötör. Csak van. Érdekes, valahogy itt van, és nehéz is, érzem a súlyát – egész életemben cipeltem a hátamon ezt az életeken átívelő terhet -, de nincs vele a szenvedés, és ezáltal igazán ereje sincs. Működteti a programokat. Sőt ezerrel cikáznak, de tudom kívülről megélni.

Önbüntetési formulák:

• A bűntudat maga a büntetés!

A többi csak részletkérdés:

• Az ego rendszerem megjelenését attól a ponttól számíthatom, amikor éppen kapóra jött mindehhez a történethez, hogy kis gyerekkoromban apa elkezdett ezerrel dolgozni…. s azt éreztem, hogy egyszer csak nem volt. Elhagyott? Nem kellek neki? De miért? … és megtörtént a kikristályosodás. Egyértelmű válasz volt a hozott ‘anyagot’ alapul véve. Egyértelmű: mert valamit rosszul csináltam, és ezért nem vagyok elég jó. Nem vagyok érdemes arra, hogy szeressen, hogy velem legyen, és hogy jó legyen nekem. Igen… beindult a szenvedés gyár első gépsora, mely az évek alatt óriási mega üzemmé nőtte ki magát, minden eshetőségre felkészülve, hogy legyen rá mindig jó indok… most éppen miért szenvedünk. Tehát rossz vagyok, azért nem kellek neki. Na, akkor nézzük csak meg, mit jelent a jó… ki az, aki jó. És ezennel átvettem a világról és az emberekről alkotott értékrendeket… és elkezdődhetett a végtelen küzdelem megfelelni annak a képnek, amit tudtam, hogy ő jónak tart. Követni az elveit, hogy átkerülhessek nála a jó kategóriába, és végre ‘visszafogadjon’.

• Mindig én voltam a fekete bárány. Éreztem. És nem értettem miért, de mindig úgy volt, hogy a sok-sok (mindenki) fehér bárány között egyedül voltam fekete. Eddigi életemben minden helyzetet és történetet úgy alakított a vonzás törvénye – az ego mintázatomból táplálkozva -, hogy csak olyan emberek legyenek körülöttem, akik nem értenek, akik nem tudnak elfogadni, és mindig kilógtam a sorból. És én is azt éreztem, sehova sem illek. Egy olyan puzzle darab vagyok, ami nem illik a képbe. Tehát ezen a platformon is üzemelt a nem vagyok elég jó érzése, hogy egyre mélyítse és szélesítse a szenvedés üzemet. Mindig egyedül voltam, senki nem értett… és az az igazság, hogy úgy éreztem, nem is igazán elégítene ki a társaságuk, de ez már a kezdődő ‘elit vagyok’ reakciónak volt köszönhető, mely az elszigeteltség érzését hivatott csillapítani. Folyamatosan meghasonultam Önmagammal, egyre nagyobb volt a maszkok tárháza, és egyre mélyült a szakadék a szerepeim és belső önmagam között.
• … és a feszültség csak nőtt és nőtt. A hazugság görcsöt okoz. És elkezdhettem szenvedni a feszültségtől is, mely a millió hazugságból termelődött, és nagyrészt abból, hogy mindennek folyamatosan tudatában voltam. Feszített az Igazság és a hazugság közötti egyre nagyobb űr. És szenvedtem attól, hogy meghasonulok, és szenvedtem attól, hogy még így sem tudok elvegyülni az emberek között. Mégsem tartozom közéjük, akármit csinálok nem illek oda. Fekete bárány vagyok.

Az életemben elérkezett a pillanat, amikor felismertem, hogy vannak még rajtam kívül fekete bárányok. Sőt sokan vannak. És elkezdem megérteni azt is, hogy miért kellett úgy leélnem életem első 28 évét, hogy egyedül voltam fekete. A szükséglet nagy úr. A szenvedés irányít, és felhatalmazva érzi magát – mert most már belátom -, én adtam neki irányítási jogot. Mindent magamnak köszönhetek. Aki bűnösnek tartja magát, bűnhődni fog. Addig, amíg felismeri, hogy a feloldozást Önmagától kapja. Mindent magamnak köszönhetek. Mostanában azt is, hogy gyűlnek körém a feketék, mert engedem….

Megnyíltam.

Sat Nam.

• Teljesítmény-kényszer. Na, az igen. Az már valami. De nézzük csak meg ennek mi a forrása. Honnan ered a legkisebb ügrifüles kód. Dac. Igen dac. Pár év után dacoltam azzal, amitől egy ideig csak némán szenvedtem. Nem vagyok elég jó, nem kellek senkinek, rossz vagyok. A rosszak bűnhődjenek, a rosszaknak nem jár semmi csak a láthatatlanság homályában való csendes kínlódás. De megszólalt bennem a shakti. De hisz tele vagyok erővel. Úgy csinálok, mint egy nebáncsvirág, pedig elemi erők lakoznak bennem. Nosza, előre! És így lett az erőből a szenvedés egy újabb forrása. A teljesítménykényszer és a hatékony működés hajhászása. Bizonyítáááás! Na, majd én jól megmutatom. Ki az aki nem kell? Én? Pedig én legkiválóbban tudok mindent, és meg is mutatom. Na? Jó volt? … semmi reakció. Akkor a következő, és a következő, és a következő ‘majd én megmutatom’… Így váltam megfelelni akaró teljesítmény kényszeressé. A csapda ebben az, hogy egy idő után az ember elfelejti, hogy eredendően kinek is akart megfeleli és miért. Csak sodorja az ár, amit önmagának gerjesztett. Többet, többet, többet. Kialakul a robot működés, a hatékonyság a vezér elv – ami általában teljesen szemben áll azzal ami éppen jól esne. Eltűnnek az érzelmek és minden, ami az emberi élet lényege. Az érzelmek eltűnése…. ‘annyira nem is baj’, csak bezavarnának… és a bűntudatot is egyre kevésbé lehet érezni. De ettől még a mélységben továbbra is dolgozik, és teszi mindazt, amit egy forrás program generál. Állandósítja a kényszert, hogy meg kelljen mutatni. Valamit valakinek, vagy akár önmagamnak… de állandón fel kell tudni mutatni valamit, ami bizonyítja, hogy valaki vagyok… hogy vagyok valaki. Állandósultak a párbeszédek a fejemben, amikben gyakoroltam, hogy kinek, mikor, mit fogok mondani, hogy minden a legjobban jöjjön ki számomra, és a legtökéletesebb színben tudjam feltüntetni magam. Egy idő után megszűnik a csend, és csak a folyamatos bizonygatás van, ha nem másnak, … magamnak. Aztán jön az aggodalom, hogy a már valakiben egyszer felépített képet nehogy leromboljam, hogy folyamatosan résen kell lennem, építgetnem az ázsiómat. Aztán olyan szélessé válik ez a létforma, hogy teljes világméretű illúziót képez, amiben mindent előre meg kell tervezni, nehogy valami számomra kedvezőtlenül alakulhasson, hogy mindig tudjak millió százalékot kiadni magamból, és mindig tökéletes legyek, és mindenki el legyen ájulva tőlem. Ennél kevesebb már nem is elég…. bár ez sem elég…

Eljött az idő. … és megtörtént:

Meghaltam a világ számára, és ugyanabban a pillanatban újjászülettem Önmagamnak.

Felébredtem…

… újra.

Két évnyi intenzív ön-munka van a hátam mögött, és most már tudom, hogy:

Nem azért vagyok itt, hogy megmutassam, hanem azért hogy megéljem…

Azért vagyok itt, hogy éljek, hogy éljem az életet, hogy tapasztaljak, és legyek.

Dolgozom a ‘majd én megmutatom’ programmal. Van mit dolgoznom vele. Alap program, így képes alakot váltani, és követni a fejlődésemet. Elő tud jönni olyan álruhában, hogy csak hetek múltán jövök rá, hogy ez is ő. Akkor kezd gyanússá válni, amikor megjelenik a büszkeség érzet. Erről tudom, hogy nem része az Igazságnak, és belátom, hogy amit annak hittem… álruhás ego.

Ráleltem annak szabadságára is, hogy nem kell lennem valakinek… elég ha önmagam vagyok.

Figyelek arra, hogy nem mások elismeréséért, hanem a saját megtapasztalásaimért vagyok itt. Elmerülök a Pillanatban, és érzem, hogy ez nem más, mint az Élet Csodájának Ünneplése. Ebben a térben nem talál helyet a mutogatási kényszer, és ekkor teljes egyszerűségében érzem, hogy a magam létezéséért a magam öröméért, önmagam elismeréséért vagyok itt.

És a legutóbbi felismerésem: Azzal, hogy el tudom engedni a kényszert arra, hogy mindig én legyek a “leg”, képessé válik a terem arra, hogy befogadjam annak a gyönyörűségét, hogy fejlett, tapasztal, magas szinten lévő emberek vegyenek körül, és beteljesülhessen nagyon régi, és nagyon Igaz vágyam, miszerint hozzám hasonló emberek vesznek körül, velük élek, és egymástól tanulunk. 

Ez a vágyam nagyon jó példa az elnyomott Igazságom részleteinek újra előkerülésére. Vágyom rá, és érzem már Velem Van: Meghajlok. Meghajlok előtted Minden. Tudom, hogy nincs jó, és nincs rossz. A Van Van. Megtörténik…. elmennek. egyszerűen elmennek azok a határok, amik eddig olyan valósak voltak. … egyszerűen eltűnnek, mert valójában soha ott sem voltak. … és nyitott vagyok… vagyis nem is tudok nyitott lenni, csak épp a bezártság érzete után van egy nyitottság érzet, mert a következő pillanatban nem értelmezhető a nyitott… az Egyben ott van Minden és nincs Semmi. Egy Vagyok…

…és mindez a meghajlással kezdődött 🙂

Igen, ez volt eddig a legnehezebb. Leengedni a fájdalom dacától akaratos állam, lehajtani a szenvedésből táplálkozó büszke fejem, és letenni a Földre.

Ennek a Csodának gyümölcseit élvezem hónapok óta: Élek…

A legkisebb ugrifüles program teljesen lehetetlenné tette az olyan emberek életembe való bekerülését, akiktől tanulhatok, mert ahhoz, hogy én lehessek a “leg”, folyamatosan olyan embereket kellett körém gyűjtsön, akik között tényleg én lehettem az. A vágyat, amit belső Igazságomból fakadóan szerettem volna, – hogy elmerülhessek a többet tudók társaságában – a fékezhetetlen program-létből eredő reménytelenség megölte, és elzártam olyan mélyre, hogy csak nagyon néha, és csak alig-alig volt képes kivillanni. Ezekben e pillanatokban fájdalmasan nyilallt belém az egész történet, és minden alkalommal teljesen világos volt, hogy pont nem azt csinálom, amire vágyom. Egy idő után érzékeltem a ‘kereszt’ súlyát, és átláttam ezen a szükségleten. Láttam a mechanizmust, de még nem tudtam másképp lenni. Még mindig szükségem volt a szükségletre. Dolgoztamm vele. És most már teljes mellszélességben vágyom az új társaságomra, és az emberekre, akiktől tanulhatok.

• A rosszaknak sok minden nem jár. Ez az élet teljes lekorlátozása. Megvonni magamtól mindent ami jó. Azt hogy mi tartozik a jó kategóriába, azt egy kialakított értékrendszerből szemelgeti az ego. Ez az értékrendszer leginkább apa, anya mintái szerint és a társadalmi berendezkedés jelenlegi dogmái alapján alakult ki. …’Nekem ez nem jár.’ Aki bűnös, annak csak szenvedés jár. Az élvezet nem jár, mert rossz vagyok, de nem is akarom, mert én jó ember akarok lenni, és a jó ember nem is akarhat élvezeteket, mert az nem jó emberhez hű magatartás. Az élvezet bűn. Ez a dolog két oldalról is meg lett támogatva. Ezzel a téma lezárva. Egy életre. Vagyis eddig 🙂

• Az öröm nem jár nekem. Az én életem a szenvedés. Az öröm kiváltságosok joga. Nekem marad az irigykedés, a hiányából származó fájdalom, és az ebből később kialakult sértődöttség, sértettség, majd harag azokkal szemben, akiknek “jár az öröm”.

Alig egy éve eszméltem rá, hogy Természetünkből fakadóan, az Öröm létformánk. Az Öröm része az Egynek, és ha elengedem azokat a blokkokat, amik leláncolnak, és képes vagyok az Egy Áramlatban siklani, az Öröm ott van. Nem kell kiérdemelni, nem jutalom, nem kiváltság. Van. Mindenkit tárt karokkal vár, csak legyünk képesek elfogadni a meghívását, bátran elengedni a béklyóinkat, megnyílni és elmerülni benne.

• Kellemes, laza életvitel, belső érzések alapján. Na, ez nekem nem jár. Kényszer, küzdelem, nehéz élet. Számomra ez volt a realitás. Teljes totális kép. Eltakart mindent, egy idő után ez lett a valóság. Megkérdőjelezhetetlenül. Ennek megfelelően a körülöttem lévő emberek is egytől egyig ilyenek voltak. Kivétel nélkül! Ilyen a világ. Ez az élet. Ezt láttam. Ez kondicionálódott az ego-rendszerembe.

Plusz egy lapáttal megtámogatva, miszerint azt tanultam, hogy aki nem küzd, és kínlódik mindenért, az ingyenélő és semmirekellő. Tehát a laza, könnyű élet bekerült a “rossz” oszlopba, és messzire elkerültem, nehogy valami olyat tegyek, ami rossz, és kepesztettem tovább a küzdésben, mert azt tudtam, hogy a jó ember mindig küzd, és keményen gályázik. Jó ember akartam lenni. Ezzel a programommal nap, mint nap találkozom. Itt van velem mindig… és nézek rá az Egyből, ahonnan olyan pici, és valótlan… de még itt van.

• Anyagi javak bősége. Na ezt elkerültem jó sokáig. Aki gazdag, jó nem lehet. A tisztaság és a jóság a szegénységben él. A puritán élet feloldoz. Én ezt tanultam. Ez jött otthonról, ez jött a környezetemből. Persze most már össze tudom rakni, hogy vigaszként szajkózta ezt mindenki, hogy kevésbé szenvedjen a hiányérzetétől, és kiadja magából a sértettségében felgyülemlett haragot, amit azokkal szemben érzett, akiknek “bejött az élet”. Aztán, amikor a társadalmi trendeknek megfelelően mégis megjelent bennem az igény az anyagi javak felhalmozására, programjaimból fakadóan azt is csak küzdéssel tudtam véghezvinni. És a legmegrázóbb: folyamatosan nőtt a bűntudatom, ahogy gyarapodott a pénz a számlámon. Nem volt elég, hogy küzdelem árán tettem szert a pénzre, nem volt elég ahhoz, hogy kompenzálja a meglétének tényét. Nem akartam rossz ember lenni. Nekem az a dolgom, hogy jó legyek. Minden áron. Ordított az alap program. A jó ember mindennap küzd a napi betevőért. Hálátlan dög, itt dőzsöl, és közben mereszti a valagát. Mit képzel ez, mások foggal körömmel küzdenek, hogy valahogy megéljenek, ő meg dorbézol.

A Természet Fenntartó mivoltát alig pár hónapja vagyok képes elismerni és létezését befogadni. Gyakorlok, és kívánom, hogy enyhüljön a bűntudat az egyszerű Létezésem miatt, amiben nincs küzdés, nincs gályázás, és minden megadatik… mert elhiszem. Hiszem, hogy mindenkor és mindenhol mindig meglesz az, amire szükségem van az életemhez, ahhoz, hogy itt legyek, és tegyem, amit tennem kell. És ha ehhez pénzre van szükségem, az is lesz, és ha sok pénzre, az is meglesz, és nem a gazdag ember sztereotípiát fogom látni magamban, hanem a lehetőséget a bankjegyekben, hogy megtehetem azt, amit tennem kell.

• A vágyaim – amíg még voltak. Utolsók a sorban. Az igényeim. Minimálisra visszaszorítani! Fókuszáljunk kifelé, ott van a dolgunk. Megmenteni másokat bármitől,  és leginkább önmaguktól, szenvedni a világ fájdalmától és a tehetetlenségtől, hibáztatni a társadalmi rendszert, ami idejét múlt és rosszul bánik velünk…

A saját vágyaim elenyésztek a világmegváltás zavarában. A világmegváltás késztetése pedig azért keletkezett bennem, hogy elterelje a figyelmemet arról, hogy vannak vágyaim és igényeim. A bűnös ne akarjon semmit. A vágyakat ugyan nem lehet korlátozni, de azt, el lehet intézni, hogy ne teljesülhessenek be. Lehet vágyakozni, és gyötrődni azon, hogy nem teljesülhet, mert olyan nincs, hogy egy bűnös jutalomban részesüljön. Vagy lehet nem vágyakozni, és jó mélyre bezárni az összeset, és akkor nem kell szembenézni, a reménytelenségből eredő fájdalommal. Vagy lehet programot tenni a belső vágyak helyére, felöltöztetni, mintha az eredeti volna, és úgy tekinteni rá. Akár a világmegváltás is avanzsálhat vággyá egyszerű reakció programból, és ha elég sokáig magasztaljuk, egy idő után el is felejtjük, hogy mit helyettesít, vagy hogy honnan jött.

Ez, és a hasonló kifelé irányuló “vágyak” hosszú évek alatt teljesen megváltoztatják az életünk fókusz pontját, és kiborulunk önmagunkból. De ezt már tudatosítani sem tudjuk, csak annyit érzünk, hogy ha lehet még elveszettebbek vagyunk…. és kifelé “élünk”, vagy valami olyasmi, amit annak nevezünk. Megszűnik a belül vagyok, csak kifelé nézek. Kívül leszek és sosem nézek többet befelé. Ez az, amikor a látható világ elvakít. Velem is megtörtént. Velem is, ahogyan sokunkkal. De két évvel ezelőtt megérettem rá és képes voltam meghalni a világ számára, és újjászületni Önmagamnak…

• Ha mégis valami jónak ítélt dolog bekerült, gyorsan kompenzálni kellett valami rettenettel, hogy nehogy úgy nézzen ki, a bűnös tivornyázik.  Például egy betegséggel, mely jól jött mint kompenzálás.

• Az élet élvezete. Az a bűnösöknek nem jár! Én azért érkeztem, hogy szenvedjek. Egy idő után teljesen elhittem, hogy az élet küzdelem, rettenet, félelem, kényszer, kínlódás, szenvedés. Az én világom ilyen is volt. Magamnak ezt alakítottam ki, és ebbe a világba illő embereket gyűjtöttem magam köré. A családom is remekbe szabott választás volt. Egyik oldal, másik oldal, tökéletes. Csak rettenet, zűr és szenvedés. Pont jó lesz.

A morfogenetikus mezőmben hozott alap tézis: bűnös vagyok, és mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy az ítélet megváltozzon, tehát jó ember lehessek. Mindent annak érdekében tettem, hogy jó ember lehessek. Megtanultam az értékrendeket. A minta anya és apa által közvetített rendszer, kiegészítve az éppen aktuális társadalmi értékrend dogmáival, amiben éppen élek. Tehát meg vannak a jó és a rossz kategóriák. Szépen mindent belerendszereztem, ez ide került, az oda került. Az élet élvezete sajnos a rossz oszlopba került családi minta alapján. A jó embernek küzdés és gályázás az élete. Nem akartam “rossz ember lenni”. Maradtam a szenvedésnél.

• Az összes járással kapcsolatos szervem bénult a fájdalomtól. Kezdve a bokámmal születésemkor, a lábfájáson keresztül, mely egész gyerekkoromban megtestesítette a pokol tüzét, melyben égnek a bűnösök, a vádlim kőkeménységét, mely ellentéte a rugalmas erőnek, mely által a lépés megtörténik járás közben. A térdeim, melyek nem képesek megtartani, és a csípőm, ahonnan minden lépés kiindul. Görcs, szűk, feszülés, fájdalom. Bénító. A bűntudat eszköze, hogy beleragadjak. Ám a fájdalmon keresztül is vezet Út. A fájdalom ellenére is mindig járni akartam. Sikerült. A fájdalmon keresztül… azzal együtt kell elkezdeni, hogy az azt generáló forrás enyhüljön. Enyhüljön, és ezáltal a produkált fájdalom is csökkenjen… és egyre könnyebb járni az egyre enyhébb fájdalmakkal, és egyre gyengül a forrás-kód, és egyre könnyebb járni… és eltűnik. … eltűnik a forrás-kód, és eltűnik a fájdalom.

• Az “elit vagyok” életérzés, ami persze nem más, mint a magány átértelmezése. Egy védekezési mechanizmus az emberek érdektelenségére válaszolva. Nem kellek? Ti sem  kelletek! … és a begörcsölt “elit vagyok” állapot, megfűszerezve a fájdalommal, megteremtette a büszkeséget, mely igen tág terepre lelt a mai ‘felnőtt’ világban. Még akár érvényesülni is lehet vele. Csak azt nem fűzi hozzá senki, hogy ezzel együtt a legjobb módszer a teljes elszigetelődéshez. A büszkeség elvesz mindent, és kitölt mindent. Semmi nem elég jó, sem ember, sem Isten…. és nem is kellenek, ugyan minek kellenének, hisz sehol sincsenek hozzám képest. … és ez eluralkodik, és átvesz minden hatalmat, és dagad, és az ego nő, és nő…. és már senki sem tudja, hogy mindez abból fakadt eredendően, hogy: nem vagyok elég jó. Csak a ‘király vagyok, mindent tudok’ van a felszínen… és a felszín alatt teljesen megszűnik a megnyílási, a befogadási képesség, és ha eddig még volt is valami kis vékony szál, ami összekötött az Eggyel, az is végképp megsemmisült…. mert már nem csak nincs, de nem is kell!!! Dölyfös felszín, kínlódva szenvedő mélység. És a felszín sosem engedi, hogy meg tudjak hajolni, olyat nem lehet. Pedig a meghajlás megnyit, és felszabadítja a befogadást gátló blokkokat, és megtörténhet az Eggyé válás, az újra Egyesülés.

• Olyan emberek bevonzása, aki által szenvedhetek. Például párkapcsolat szinten… az egész életemet végig kísérte ezidáig.

• Sosem szerettem magam. Ez óriási büntetés. Nem tudtam kényeztetni magam. A fürdés ahelyett, hogy élmény lett volna, a testem tisztelete, gondoskodás róla… kényszer volt. Az arckrémet és a testápolót is mindig úgy kentem magamra, hogy majdnem behorpadt az izmom, minden volt csak gyengédség nem. Nem tudtam megengedni, hogy mások kényeztessenek, szeretgessenek… és alapvetően olyan embereket vonzottam magamhoz, akikben ez az igény fel sem merült. Ezeknek a hiányától persze egyre jobban szenvedtem… belül. Szenvedés a köbön. Sosem tudtam felnézni magamra, és ezáltal mindig úgy éreztem mások sem néznek fel rám. Sosem dicsértem magam, mikor valami jól sikerült (pedig a teljesítménykényszerből fakadóan sok ilyen volt), és a körülöttem lévők, sem dicsértek meg soha. Valahogy mindig olyan embereket vonzottam, akik soha nem érezték a késztetést, hogy elismerjenek, hisz ez nem fért volna bele az önbüntetés világába.

• Azért volt hamis minden, amit másokért, számukra segítségként tettem, mert nem  Szeretetből táplálkozott, hanem a bűntudatból fakadó kényszerből. Jót kell cselekednem!!! Mindenképp. Meg kell mentenem, segítenem kell. Csak akkor enyhülhet a feszültség, csak akkor kerülhetek közelebb a feloldozáshoz, ha állandóan jó vagyok, és helyesen cselekszem. És persze a kéretlen segítségnek és önfeláldozásnak nem köszönet a vége, hanem kihasználtság érzés. Ez persze tökéletesen beleillett a szenvedés világába, ínyenc falat. Jó sokáig lehet rajta rágódni, sértettséget és haragot szül, amitől tovább lehet szenvedni.
• A bűntudat elszigetel Istentől. … hát nem tudom ennél nagyobb vereség érhet-e egy embert. Nem vagyok érdemes rá. Mit is képzelek. A bűntudat kötelei fogva tartanak, és elszakadok az Áramlattól. Megjelenik az elszigeteltség érzése, és ezzel együtt a kétségbeesés, az elveszettség és a félelem.

• Kényszer. A kényszerítő erő…

Én “választottam”, én teremtettem. Ez lett az életem. Bűnhődöm. Ennek megfelelően alakult a világom. Benne a kényszerítő erővel, amitől a legjobban szenvedtem. Hol a szabadság? Érzem, hogy létezik, hogy valós, de nekem nem lehet mert itt van az a rettentő kényszerítő erő, mely mindent átfog, és mindenhol ott van, és valahogyan ez az általam érzékelt világ nem is definiálható nélküle. Mindent betöltő, végérvényes, és magától értetődő….. de valahol, itt belül, az a kis pont, amivel mindig is kötődtem az Egyhez, megcsillantotta az érzést: talán nem is annyira mindent kitöltő.

A a vezeklés-szükséglet vezére a prédikátor. A valaki a fejemben (ego), aki mindig mindent jobban tud. Aki folyamatosan ítél, mert megítéltetettségre rendeltettem önmagam által, egy bűnnek vélt régi történet okán.

Ahogyan egyre nőtt az ítéletek halma, a megítéltetett én egyre görbébb lett. A hátam közepén cipelt tengernyi ítélet terhe alatt meggörbült a gerincem. Így lett belőlem olyan tinédzser, akinek sosem lehetett látni az arcát. A fejem kókadtan lógott, majd a hasamig. A családom nő tagjai azt hitték, hogy azért görnyedek, mert nő a mellem, és szégyellem…. na ez volt a hab a tortán… ezek után szégyelltem…

Később a lelkes önelégültségtől megrészegülten vágtam bele életem újabb fejezetébe, melyre a “teljesítek tehát vagyok” cím a legmegfelelőbb, hogy kifejezze mibenlétét. A nyagda gyerekből, aki csendben szenvedett, előlépett a harcos, aki nem tudja miért, de harcolt fűvel, harcol fával, és mindenkivel, aki szembe jön. … és harcolt elismerésért, szeretetért, sajátnak vélt célokért, és egy idő után már nem is tudtam miért. A harc lett az életem, azért harcoltam, hogy élhessek. Ebben az időszakban újra változott a testtartásom. A görbe hát megmaradt, hiszen a karmikus eredetű terhek csak egyre nehezebbek lettek, mert a szenvedés-gyár jól működött. Ám harciasan felemeltem a fejem sugározva a dacot, mely átsütötte egész testemet. Akárki látott érezhette, itt áll előttem egy bogárhátú tulok, aki saját maga előtt is szeretné elrejteni felszegett állával azt, aki csendben szenved, és elgyötört a fájdalom.

E teljesítmény kényszeres élet szakaszom termékeként teljesen kifordultam Önmagamból. Nem volt már kint és bent. Csak az volt, ami belefért az akkorra már teljes világgá nőtt eszményképbe. És én minden pillanatban annak éltem, hogy ennek az eszményképnek megfeleljek. Elvesztettem az utolsó pontot is, mely az Igazsághoz fűzött. Mondhatnám, teljesen kiborult a bili. És kb. 16 éves koromra így is történt. A testem újra változott. Kifordult alólam a medencém… elfolyt az Életem Vize. A gyökér csakrám kibillent a Föld és Ég közötti tengelyből, elvesztettem a stabilitásomat. Az Otthonom, mely a medencémben lágyan ringatózó víz ölelését jelentette, egyszerűen megszűnt létezni. Elkezdtem kiszáradni. A teljesítmény kényszer és a hatékonyság hajhászásával orkán erejűre nőtt bennem a Vata (szél) energia, és rövid idő alatt az utolsó cseppig eltüntette a vizet, ami elengedhetetlen az Áramláshoz. Megjelentek fizikai szinten is a nyirok-rendszer, vese, mellékvese, kiválasztó rendszer, húgyúti problémák, nemi szervek problémái…. Majd a cukor anyagcsere-zavar… Édes íz…Hmmm. Vágytam az édes életre, de nem voltam képes befogadni, “megemészteni”, magamévá tenni. A bűntudat lehetetlenné tette, mely befészkelte magát a második csakrám területére. Teljesen kitöltötte ezt a teret, és az évek alatt annyira beszűkítette, bekeményítette, hogy ember legyek a talpamon, hogy valaha képes legyek lótuszülésben lenni.

A vezeklésem nagyon valós volt.… Olyan valóságos, és teljes körű, hogy rámehetett volna az egész életem. Szenvedhettem volna a halálos ágyamig, ahol elrettenve láttam volna meg, hogy egy illúzió miatt pocsékoltam el az egész életem a kínlódásra, és hogy valójában semmit nem tettem a feloldás érdekében. Jöttem a karmával és megyek, mert ugyanazt a terhet viszem magammal…

Vagy gyorsan bevégeztethetett volna egy bevonzott ütős halálnemmel. Fiatalon is történhetett volna valami rettenetes velem. Ilyen érzéseim valahogy mindig is voltak, csak nem tudtam őket hova tenni. Most már érzem a valóságát, és az elkerülhetetlenségét is… ami eddig fenn is állt. Ez talán éppen elég kemény lett volna, hogy beteljesítse a vezeklés fogalmát, elnyerhessem a feloldozást ego szinten. Persze karmikus szinten nem teljesítette volna be a felülemelkedést. … és éppen elég lett volna ahhoz is, hogy ebben az életemben ne tudjam megoldani, és feloldani ezt a kört, és éppen elég lett volna ahhoz is, hogy a következő életemben e halál élmény rettenetét is  fel kelljen dolgoznom, a megmaradt bűntudat mellett…

Köszönöm Magamnak, és ezáltal a Mindenségnek, hogy itt tartok. Itt tartok.

… Látok… Rálátok… ezt jelenti megszabadulni.

Elengedem a karmát. Minden nap gyakorlok, hogy a beidegződések halkuljanak, és áthangolódjanak. Áthangolom a létezésemet…

Igen! Így kell felülemelkedni a karmán! Tudtam, hogy valóság! Akkor is amikor még azt sem tudtam, hogy mi az a karma. Akkor éreztem először, amikor tini koromban, valaki jósolt a tenyeremből, olyasmiket mondott, aminek addig, és utána is érzékeltem az eshetőségét, lehetőségét. Pl. hogy nem leszek hosszú életű… de párhuzamosan egy másik térben Tudtam, hogy ezek csak szavak, és semmi nincs megírva. Csak rajtam múlik, és én nem adom fel. Megtehetem, és meg is találom a módját, hogy a vonalak a tenyeremben csupán dekoráció lehessen. A karma is csak egy lépcső. Lehetséges, hogy ne határozza meg a sorsunkat, ne legyen hatással az életünkre. Ezen is felül lehet emelkedni.

… na, innentől kezdve aztán végképp nem lehet majd nekem tenyérből jósolni!

… hála Neked, Istenem… hála Nekünk. … ANNYIRA JÓK VAGYUNK! 🙂 … ÍGY EGYÜTT

 

A belső munkám gyakorlati síkja:

Sa Ta Na Ma mantra a hozzá való karma tisztító mozgásokkal:

 

Har Har Mukande mantra a lélek felszabadulásáért: