Mindannyian Lélekként érkezünk a Földre, mint ahogyan az eső cseppjei hullnak alá. S, ahogyan a föld befogadja az esőt, úgy fogadjuk mi is magunkévá földi életünket.

Jövünk, hogy gyógyulást találjunk. Gyógyulást a lélek-üvegcsénkben hordozott eszenciánk számára. Magunk számára, mely lényegünket egy kis üvegcsében hozzuk magunkkal.

A bűntudatra a vezeklés nem hoz gyógyulást. A szenvedés nem gyógyír a szenvedésre. A szenvedés szenvedést szül, a düh dühöt fakaszt.

A szenvedés nem hoz feloldozást. A szenvedés fájdalmat teremt.

Az agresszió agressziót…

A támadás támadást…

… és mindezekre egyetlen gyógyír léteik. A Szeretet. A Szeretet, mely Létezésünk lényege.  Szeretet, mely az Univerzum egybe rendező energiája. A Szeretet, mely végtelen ölelésként fogad magába. Kérdőjelek és megítélés nélkül. A Teljes befogadás és a Teljes Odaadódás egy időben. Ez gyógyít. A szenvedés nem.

Azt akarjuk, hogy más életünk legyen?

Azt akarjuk, hogy másképp legyünk jelen?

Miért dolgozunk, miért harcolunk?

Mit akarunk elérni, mi a célunk?

Lássuk hát, hogy azt, amit el akarunk érni, csak magával azzal érhetjük el, amit el akarunk érni!

Emeljük bele az életünkbe azt, amit el akarunk érni… és az életünk azzá válik.

Az Általunk kibocsátott, a szinkronicitás össz-terébe belesugárzott információk hatással vannak a körülöttünk lévő Minden-térre, mely visszasugárzik a környezetünkre így változást hozva életünkbe. Az a módszer a lélek módszere, mely valódi és átható változásokat eredményez.

Vannak az ego által kifejlesztett módszerek is, melyek sokszor hatékonynak tűnnek, ám ha hosszabb távon szemléljük, sosem vezetnek el a végcélhoz. Nem vezethetnek el a Teljes Lényünk Céljához, hisz egy apró részünk teréből ered, s az ő világában működik csak. Sokszor előfordul velünk emberekkel, hogy vágyunk valamire. Valamit el akarunk érni, s a célként magunk elá tűzzük. Ha az ego világából érkező módszert követünk, akkor a magunk elé tűzött cél úgy viselkedik, mint egy darab nektár, amit az elme kivet önmagunk elé, egy olyan hosszú pecaboton belógatva az ember éhező szemei elé, hogy az bármilyen erősen akarja azt elérni, és megy a csali felé, sosem érheti el.

Egy magasabb perspektívából szemlélve e rendszer működését, érzékelhetjük, hogy az ego módszerek egy idő után öngerjesztő, önmagukba visszatérő folyamattá válnak, és ha sokáig nem találunk ki belőle akár önpusztítóvá is válhatnak. Ez esetben pont az ellenkezője felé sodorják a Lelket, mint az eredeti elképzelés volt. Ez az ego világából nem látható. Valahogy működőképesnek tudja beállítani. Ha valahol néha kilóg a lóláb, mindig van extra gyorsasággal megjelenő takarító személyzet, aki hamar elsikálja azt a lólábat, legyen az bármekkora. Hangyányi, vagy elefántnyi. És gyűlik a ‘szemét a szőnyeg’ alatt.

És ezek a folyamatok világ méretűvé válnak. Az egyén személyes világává. S ebben a világban az egyre halmozódó személyes tapasztalatok a lélek világának minőségére is egyre nagyobb hatással vannak.

Ezeket a körfolyamattá váló személyes karma-csomókat hívhatjuk akár egyéni ‘pokolnak’ is, melyek gordiuszi csomóként veszik körül a lelket. Az ekkorára nőtt ‘pokolból’ a menekvés csak a halálon keresztül lehetséges. Bármilyen fajta halálon. Sokszor a lélek rövid életet, fiatalon gyors halált választva ugrik ki a túlontúl nagy erőkkel rátekeredő rendszerből, hogy majd a következőben újra próbálja. Vagy megvárhatjuk, míg a fizikai testünk megöregszik, és kilépünk belőle. Igen, megvárhatjuk, hogy a testünket elhagyva az Örök Igazságban feloldódva döbbenjünk rá, egész életünkben úgy láttuk, hogy magunkat szolgáljuk, de semmire sem jutottunk.

Vagy elszánhatjuk magunkat rá még ez életünkben, hogy meghalunk… meghalunk annak, ami voltunk… hogy valami újként szülessünk újjá.

 

Éreztem. Éreztem azt a Tudást, amit Tudok, mióta Vagyok. Nem tudtam megfogalmazni, még magamnak sem. Csak Tudtam. És éreztem. Semmi nem számít. Akartam a halált. És a félelmemen átsütött a Szabadság íze. Hittem. És akartam. És teljes elszántsággal levetettem magam. Le, a sötétség mélyére. Hagytam. Zuhantam. És rajzottak a félelmek. Meg fogok halni. Meg fogsz halni! Ordított a túlélő program a fejemben. És rázott, és tépett. Térj már magadhoz! Meg fogsz halni!…

… és akkor bágyadtan felé fordítottam az arcom, és azt mondtam: “Akkor, meghalok.” Minden mindegy volt. Így tovább nem akarok lenni. Ennyi volt. Érzem, hogy a Szabadság Létezik. Ha kell, meghalok érte. És megszűntem.

És sikerült! A teljes megadás. Megadtam magam. Meghaltam, és újjászülettem a Pillanatban. És feltámadva halálomból kinyitottam szemem a Világra. A világra, mely sokkal tágabb volt, s melyben tisztán látható volt számomra, hogy egyszerre vagyok diktátor és egyszerre vagyok szolga.

Barátkozom az élettel.

Az élettel itt a Földön.

Azzal az élettel, mely eddig számomra szolgaság, szenvedés, fájdalom, küzdés minőségekben volt elérhető, a saját képi világom rendszerbe állása folytán.

Én, a Lélek, ki az Egy része, az Isteni Tudatosság maga. Én, barátkozom az élettel. Gyakorlom, hogy a földi életformában lenni sok-sok mindent jelenthet, nem feltétlenül csak azokat, amiket eddig tapasztaltam.

Barátkozom a testemmel, és gyakorlom nem ketrec, vagy kalitkaként megélni. Megszemélyesítve minden fájdalmam forrásaként. Felruházva az oksággal, melyből eredeztethető minden megélt pillanatom az elmúlt 32 évben.

… Gyakorlom, hogy megszokjam a benne való Létezést.

… Hálával telve dicsérem, és ápolom, megköszönve minden napos együttműködését. Hálás vagyok érte, hogy hosszú éveken keresztül szolgált, csönben, rendben, alázattal, annak ellenére, hogy csak ütöttem vágtam…

S még mindig itt van nekem… velem… nagyobb elváltozások, és visszafordíthatatlan következmények nélkül… egészben, egészségesen.

A legjobb, amit tehetek az az, ha gyakorlok. S a legjobb gyakorlat az, amikor táncolok… Lélekként Létezve szokom az emberi életet, a testemet, a körülményeimet.

Táncolok úgy, ahogyan eddig sohasem tettem.

Táncolok úgy, ahogy akarja a lelkem…

… átrezegve lábam mozdulásaiba

… átragyogva kezem hullámzásába

 

Barátkozom az elmémmel, akinek tulajdonítottam eddig szenvedéseim forrását, mert helyet adott a ‘diktátornak’, és biztosította az eszközparkot az ego-fenntartó-rendszer működéséhez. Az elmémet is furán érinti, hogy benne székel az uralmi rendszer, de már másképp látjuk mindezt, mi így hármasban. Az elmém már Velem van, de meg kell élnie minden nap, hogy teret ad az ego rendszernek, mely a terében működik. Számomra is egy fura érzés, hogy az ego-t és az elmét külön-külön érzékelem… már… Az elmém a számítógép, melyen fut az ego-operációs rendszer… s én magam kezdem egyre inkább a rendszergazdaként érzékelni magamat 🙂

 

Meditáció:

Tisztelettel Vagyok a Pillanatban.

Alázattal tapasztalom a Végtelent.

Hálával telve Létezem a Minden részeként.

Összpontosítok.