Barátkozom az élettel. Azzal, hogy itt vagyok. Itt a Földön. Ebben a létformában, minden sajátosságával.

A barátkozás szükségszerű.

Megérkeztem Lélekként ebbe az életbe. Azzal a céllal, hogy vezekeljek. Honnan vettem? Nem kérdezem… Egyelőre tudom, az a dolgom, hogy csak érezzem: E cél okán alapul minden, amit, eddig az ‘életemnek’ hívtam. Egy önkéntes vezeklő tábor. Önkéntes, amennyire egy bűntudat fájdalmától sajgó Lélek képes önmaga lenni. Ebből a sajgásból épült a rendszer. Ez életem program-rendszere. És tökéletesen teljesítette küldetését. Szenvedtem. Nagyon. Mindentől. Ez volt a cél.

Számomra ez az élet szenvedést jelentett. Annak rendeltetett… általam kérten…  Az által, aki akkor voltam, amikor elvesztem a fájdalomban, s elöntötte az érzés a terem: Istenem, mit tettem!…

A világ, mely teremtetett… általam. A fájdalom rezgése által… hogy további fájdalmakat szüljön. A világ, mely számomra mindent kitöltővé vált. Egyenlő az élettel. Szenvedés. Ezért jöttem. Megvalósult. A szenvedés világa… mely fenntartásához megteremtődött a diktátor és megteremtődött az eszközpark. Működött. Teljesedett. Szélesedett. Az életemmé vált. A rettenet játszótere. Az a játszótér, ahol a fájdalom játszik… Velem. Kreatív játék a mindennapokra… Önbüntetés felsőfokon.

Barátkozom az élettel. Az élettel, ami eddig nekem itt a Földön eddig a szenvedés, a küzdés, a vezeklés ízét jelentette.

Barátkozom a gondolattal, hogy az élet mást is jelent. Mást is jelenthet. Barátkozom a lehetőséggel, a lehetségességgel. Az Élet bármi lehet, akármi… és Minden. És barátkozom a választás lehetőségével, s azzal, hogy ezt nekem is lehet.

Megélem a színdarabot. Azt a melodrámát, melyet én írtam, én rendeztem, és az összes szereplő is én voltam, és vagyok. A fájdalmas bűntudatból született a vezeklő, a szolga, és ugyanebből a magból fogant a zsarnok. Egy mag, két minőség. Egy élet. Benne mindkettő… egyszerre. Egyszerre! Én vagyok.

Nekem, Léleknek ez az élet eddig a vezeklésről szólt. Szolga létet indukált elkeseredettségem a bűn bánatában. Szolga Lélek lettem. És a szolgának mindig van ura. Van is: én magam…

A karma kikristályosodásakor megszületett abból az eszenciából, melyet kis üvegcsében hoztam magammal. A feladatom. A kis üvegcse… csordultig kínzó bűntudattal. S megfogant a bűntudat cseppjeiből, majd életre kelt. Terebélyesedett, öntörvényű lett, mindenható. Az ego. A rendszer, mely eddig vezérelte életem. Megszállta elmém minden sejtjét. Átjárta az idegpályákat, befészkelte magát minden zugába. Teljes hatalomátvétel. Totális ellenőrzés. Minden a rendeltetésnek megfelelően működött. Totális diktatúra. Egyszemélyes hatalom, és egy szál szolga. Egy világ. Egy tér.

A vezeklésből szolga lett. A szolgából fájdalom, és még több fájdalom. Az életem paradigmája.

Végtelen érzés mindezt látni felülről. Látni és közben megélni percenként. Mennyire ellentmondásos. Elme kreálmány, még sem logikus. Vagy csak másképp logikus. Talán… Abban a világban… talán lehet van értelme. A bűnös vezekeljen. A vezekléshez legmegfelelőbb a szenvedés… és ha eleget szenvedett… talán kiérdemli a megváltást, a bűnbocsánatot.

Na, jó, de kitől. Ki az úr, aki megbocsát. Ki rendelkezik efelett a hatalom felett? Kinek áll jogában bárkinek megbocsátani?

És zárul a kör. Csak az válthat meg, aki megítélt. És láthatóvá válik a paradigma. A paradigma, mely minden elme által létrehozott világban ott görcsöl, éreztetvén a létjogosultság hiányát. A LÉT jogosultságának hiányát.

Ahogy felülemelkedünk az ego által kreált világon, tiszta egyszerűségében láthatóak az összefüggések. A szenvedés sosem hozhat megváltást. Őszintén, ez a rendszer már az elején kizárta a megbocsátás lehetőségét. Lehet, hogy mézes madzagnak ott kecsegtetett minden pillanatban, de délibábként lebegett csak a horizonton. A nagy sivár valóság pedig az ördögi kör, amely az ego módszer következménye lett. Egy önmagába visszaforduló folyamat, mely ezáltal öngerjesztő. Ez a folyamat időről-időre beletol a bűntudatba, s körülöttem azt óriásira dagasztja. És a hullám elsodor, elveszek benne: Igen! Bűnös vagyok! És ez rettenetes. Gyere megváltó szenvedés, hogy segítségemre legyél a feloldozásban. Gyere minden mennyiségben és formában. Minél több, annál nagyobb az esélyem, hogy megtalálom a fényt, hogy kisegítsen a bűn mocsarából, mely ragacsos karjaival lehúz.

Szól az ego rendszer, és működik, működik, teljes bevetéssel, hogy küldetését teljesítse. A diktátor diktátorkodik, a szolga szolgál… és szenved. Elvileg minden rendben is volna, ha az ego kreálmány valóban működőképes lenne, és nem csak egy rozzant, összetákolt kép-zelet szülemény, mely bármelyik pillanatban széteshet darabjaira, és melyről bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy nincs is!

A paradoxon ereje abban rejlik, hogy a mérhetetlen szenvedés, mérhetetlen fájdalmat szül. És a fájdalom cseppjei tengerré válnak. És a tengerben a szolga fuldokol. És ekkor működésbe lép az ego önmagában foglalt első számú programja, a túlélőprogram. Az elsődleges, mely mindent felülír. Az emberi élet védelme. Az életem védelme. A biológiai túlélő program azonnal működésbe lép, amint megneszeli a végzet árnyékát. Cselekszik: újabb programokat generál. A fájdalomból sértettség és sértődöttség lesz. A sértettség daccá válik. A dacból pedig megszületik a harag és a düh. És itt törik ketté az egész rendszer, mert a dühös szolga, nem “jó szolga”. A dühös szolga lázad, és mindent csinál csak nem szolgál és nem vezekel. Lázad és harcol. Küzd mindennel és mindenkivel, akiben elnyomóját véli meglátni. Küzd a mindennapokkal, küzd a családdal, küzd a barátokkal, küzd a fennmaradással, küzd az élettel. Küzd önmagával. Óriásira gerjesztve az ördögi kört. Küzd mindennel. És dühös, és haragszik. Mert fáj. Mert állandóan fáj. Akármit tesz, vagy nem tesz, fáj. És egyre jobban küzd, és egyre dühösebb, és egyre jobban fáj. A düh és harag inspirálta élet, pedig biztosítja a folyamatos szenvedés adagot az ego rendszer számára, és a fájdalom test számára, mely táplálja azt. Élteti, terebélyesíti. A spirális ringlispilt az emberi élet végéig, a test haláláig lehet fokozni, mélyíteni, szélesíteni, gyorsítani. Kijárat nincs belőle. Végérvényű, és mindent kitöltő. Forog és forog. 

Ebből a térből csak vetődni lehet. Csak ugrani. Ugrani. Levetni magamat a mélybe. Meghalni, mert már mindez nem számít. Elengedni mindent, mert már az sem számít. Nem számít. A rendszer halálának pillanatában, a Magára ébredt Lélek elkerülhetetlenül szembesül azzal, hogy önmagával áll szemben, mikor azonosítja a zsarnokot. Abban a pillanatban becsapódik a valóság sugara, a fény, aminek megtalálásában vélte megszabadulásának esélyét egész életében. Igen. A valóság az, hogy a rendszer önfenntartó, és zárt. A szenvedés nem szül szabadságot. A sok szenvedés sem. A szenvedés szenvedést szül. Sok szenvedést. Így egyre messzebb sodorva a szolgát attól a Fénytől, aminek eléréséért a szolgaságot választotta.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük