Emberként óriási terhek alatt roskadozunk,…

… mert mi kötjük magunkra a súlyokat.

Kötelekkel szorítjuk magunkhoz a családunkat, és annak tagjait, azok nyomorait, és terheit. Kötelekkel erősítjük a hátunkra a házat és a hiteleit, az autót és a fenntartásának szükségességét, s minden egyéb anyagi világbeli súlyainkat és terheinket… Kötelekkel kötjük magunkra az épp aktuális társadalmi hitrendszerek tartalmát és annak elvárás-rendszereit. Kötelekkel kötjük magunkhoz azokat az önmagunk által kifejlesztett személyiségjegyeket, melyeket az ezen elvárás-rendszernek való megfelelési vágyunk miatt alkottunk. Már ki sem látszunk a kötélzet… a kötelességek alól, és még mindig csak az emberi köteleinknél tartunk. És vannak a Lélekként a Lélek szinten magunkra erősített terhek és kötelek mint például az ezer évek alatt sajátunkká vált szenvedés-szükséglet, a szegénység-tudat, vagy a bűntudat, mint Lélek szintű teher. Ezek alatt a terhek alatt leszünk olyan nehezek  és magunkba záródottak, hogy nem vagyunk képesek részt venni az Áramlatban. Hiába Van az ott mindenhol és bárhol, körülöttünk, bennünk… A magunkra aggatott súlyok, és a magunk köré tekert kötelek, lefognak. Nem vagyunk képesek mozdulni.

Mi magunk kötelezzük le magunkat… több szinten. Ragasztjuk oda magunkat eszmékhez, ragaszkodásainkkal anyagi javakhoz. És ez megköt bennünket…

… pedig az Élet maga a mozgás…

Mozogni pedig csak akkor tudunk, ha szabadon engedjük magunkat áramolni. Elengedjük a terheket, a terheket ránk rovó hitrendszereket, és szokás-rendszereket… és engedjük magunkat könnyedén… lenni. Megtalálhatjuk azt az érzést, hogy elég ha a dolgok velünk vannak, nem kell rajtunk nehezedjenek, nem kell cipeljük őket.

A mai világban számos példa áll rendelkezésünkre, melyek őszintén mesélnek erről. Ott vannak az apróságok. A 6-7 éves kisgyerekek, akik évről évre egyre nagyobb és egyre nehezebb iskola táskák alatt roskadoznak. Mert ezt így szokás, mert mindenki így csinálja, és ilyen a rendszer. Pedig guríthatnák is… nem kell rajtuk legyen, csak velük…

Gyakorlom, hogy itt vagyok az anyagi világban, de nem veszem azt magamra.

Itt Vagyok. Nem veszem Magamra. Egyszerűen csak Létezem benne. Most ebben a formában Létezem. Dolgokkal körülvéve. Anyagi, és más szférákbeli dolgokkal. A földi  világ körülményeivel… nem veszem magamra… velük vagyok.

Lélek minőségünk okán jellemzően sok mindent Magunkra veszünk. Hordjuk őket, hogy súlyuktól érezzük, talpaink a földbe mélyednek…

Elengedem a köteleket.

Elengedem a kötelesség-illúzió-rendszereket…

… mindezeket én vettem magamra…

Már tudom, hogy felszabadítani magam is csak én tudom…

A Fénybe vezető Út: MEGHAJLOK

… mint ahogyan a tér és az idő is teszi…. átadja magát a hullámokban terjedő áramlásnak…

… teljes elfogadás és teljes odaadás… ez az út. Meghajlok s Ő magába fogad. Az áramlat maga… ha meg tudjuk engedni magunknak, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Egyszerűen csak lenni. Ezzel a megengedéssel válnak köddé az ego rendszerünkben valóságosnak ismert korlátaink. Egyszerűen kiderül róluk, hogy nincsenek. Megsemmisülnek a kötelek – amik valójában sohasem léteztek, mégis a rabságukban tudtak tartani. És ekkor magával tud vinni az Áramlat. Az Áramlat, ami mindig és mindenhol ott Létezik. Még azokban és azok körül a lények körül is, akik leláncolva vergődnek, és nem képesek a része lenni.

A fejlődés nem más, mint elhinni, hogy a kötelek nincsenek, és visszatérni eredendő létállapotunkba, az Áramlásba. Erről szól a Vízöntő korszak emberi ébredésének folyamata.

 

Szeretettel ajánlom ezt a csodálatos filmet:

Kahlil Gibran- A próféta