Minden nap jönnek az üzenetek.

Hol egyben, hol darabokban.

 

A kérdés ez:

Miért most, miért majd minden évben, miért így, miért beteg oly sok ember decemberben, miért légúti, … és miért köhögünk?

Számomra a válasz:

A tüdő az a szerv, ahol a szomorúság raktározódik. (mint pl. a mérgesség és düh a májban).

Adva vagyon, hogy:

– karmatikusan és ennek következményeként a mostani életünkben is óriás adag szomorúságot hordozunk magunkban emberként

– az év decemberi időszakában energetikailag a legsötétebb, legárnyékosabb napokat éljük, mely tény arra vezet rá minket, hogy mélyre menjünk mélyen legyünk, találkozzunk a mélységgel, a mélységeinkkel, mindennel, ami mélyen van

– a szomorúságot évezredek óta hordozzuk, és csak gyűlt és csak gyűlt… mélyen van… sok van… tengernyi

– itt az idő takarítani a szomorúság raktárak területén. Nincs tovább szükségünk rá, s a bolygó energetikai rendszere, az emelkedő frekvenciák is ebben támogatnak bennünket

Továbbá az előzőekhez:

– a bolygó majd minden területén, majdhogynem globálisan Karácsonyt, vagy valami ehhez hasonló ünnepet ülnek az emberek

– az év legsötétebb napjaiban majd mindenhol valamiféle ünnep van jelen, mely során az emberek a fényt ünneplik, és az újra kezdést, újjá születést

– az ünnep legalapvetőbb tartalma kellene hogy legyen az együtt levés, a valahova tartozás, a boldogság, az öröm, a szeretet

 

NA, DE! Hány emberben, hány ember életében van ténylegesen jelen mindez? Úgy Isten-Igazából? Alig… majdhogynem sehol. A maroknyi felébredett, megtisztult, egotól szabad ember életében. Tehát milliárdnyi ember szembesül ezekben a napokban mindezen vágyott dolgok hiányával. Egész évben az ember tudja tagadni, elrejteni, elfojtani a belülről nagy erőkkel felszínre törni akaró érzéseket. Dolgozik, rohan, nagyon elfoglalt… ezzel be tudja tömni a szakadékot, a kínzó hiány érzeteket. Sok a dolga, tehát fontos, szükség van rá, tehát valahova tartozik, megtesz milliónyi dolgot más embereknek, tehát azok ‘szeretik’ őt, és megpróbál öröm érzetet találni mindebben. De ezekben a napokban decemberben, amikor minden arról szól, az összes csatornán a szeretet, a szeretet, és a szeretet folyik… nem képes tovább tartani magát… előtör a hiány, mely a vélt és a valós, az áhított és a bemagyarázott közötti óriás különbségből adódik. Mi történik? A világ elszomorodik. Belül… a falak és az álcák mögött. A közös tudatba oly mértékű szomorúság rezgés tódul decemberben, mintha több ezer Amazonas vize egyszerre érné el a tengert.

És begyulladunk, mert félünk. Begyullad a testünk, hogy megmutassa, mekkora robaj dúl itt bennünk. És a köhögés az eszköz a betokosodott szomorúság kihányására. A köhögés az eszköz az ünnepek miatt feltódult szomorúság tenger kezelésére.

Hogy miért ebben az időszakban? Mert a kollektív légkörben olyannyira megnő a szomorúság-frekvencia, hogy az már sok… sokkkk… Ki kell jönnie fizikailag. A köhögő emberek a közös tudat szomorúság kiengedő szelepei. A legtöbben nem tudatosan… ahogyan eddig én sem. Mostantól már velem van a választás joga, s az, hogy ebben én valóban részt venni szándékozom-e.

Nagyon sokat mondó az, hogy mennyire derűsen és magától értetődően csináltam végig ezt a 10 napot. Kemény volt, nem mondom, de folyamatosan nőtt bennem a megkönnyebbülés érzete, és a tudás: Most ez a dolgom 🙂 Könnyíteni magamon… mert ennek van itt az ideje. Az elengedés szükségszerű. Blokkol a tovább haladásban, a tágulásban, az eszközök elérkezésében. Az ürítés része a felkészülésnek. Része annak, ami ezen életem célja: levetni magamról mindet, ami már nem kell, hogy újra az lehessek, aki vagyok… teljes fényemben.

A szomorúság gyengít, kezelése energiát emészt, ha nagyon sok van átveheti az irányítást, a fájdalomtest erőre kap, és uralma alá vonja a lényünket. Lehúz és visszahúz. A bánat-raktárak kiürítése szükségszerű. Sokszor nem könnyű. Ám az, amit a munka után érzünk… magától értetődő.

Annyira érzem, hogy dolgozom. Mostanában már az elmém számára is elég ez a Tudat. Annak az elmének, aki teljesítmény kényszeres, és azt a neveltetést kapta, hogy az élet küzdés a mindennapi kenyérért, és ha nem dolgozol keményen, akkor éhen fogsz halni és egyébként sem érsz semmit… Megérkeztem abba az állapotba, ahova pontosan három évvel ezelőtt indultam. Érzem, hogy teszem a dolgom, úgy, ahogyan nekem ‘kell’, és itt az idő, hogy ki merjem mondani, ha valaki csakúgy megkérdezi, hogy mit dolgozom, mivel foglalkozom.

A munkám, hogy gyógyítsam magam, s ezáltal a világot.

És ezzel foglalkozom.

 

Gandhi mondta:

“A változás Te magad légy!”

… na hát ezt nekem nem kell gyakorolnom…

… én annak születtem…