Ki kell küldenem a nagyvilágba…

… hogy a válaszok elérkezhessenek…

A 2. felvonás elkezdődött.

Arcüreg gyulladásom van – ezerrel… és köhögök… most másképp (úgy érzem, hogy ez most nem a fő motívum, csak kísérője, következménye az arcüreg gyulladásnak). Ez esetben is teljes jó kedvvel élem meg a betegséget, semmi megrázó, csak úgy van. Ez alkalommal nem vagyok lázas, sőt gyenge sem fizikailag. Az orrom mindvégig jól szelelt, kivéve egy fél napos reverz-tünet időszakot, amikor az elején elkezdtem szedni a Coryzaliat. Érdekes… nagyon érdekes megélni. Arcüreggyulladás orrdugulás nélkül…

Az érzésem az, hogy nem tudok semmit. Nem látok semmit, nem értek semmit.

Csak nagyon történik.

Úgy érzem, hogy valami nagyon ki akar jönni….

… de nem érzékelem azt, hogy mi…

… valahogy úgy sejlik, hogy olyasmi, ami annyira alap, annyira mélyen szántó, hogy a mindenhol ott van kategóriába tartozik, és egyszerűen nem tudom észlelni, mert nem körülhatárolható. Nem egy konkrét dolog, hanem egy színezet. Nagyon mélyen dolgozom. Olyan mélyen, hogy úgy tűnik itt nincs is munka. Tiszta minden, sehol semmi…. de valahogy sejlik, hogy az a valami amin dolgozom azért nem látható számomra, mert a világomba van beleépülve. Elég kacifántos érzés… Mindenhol ott van… S áthatja a mindenemet.

Úgy jön most, hogy mélységében megéljem ezt a fizikai ‘betegséget’. Nem szeretném meggyorsítani, és könnyíteni sem a lefolyását sem. Az jön, hogy csak beleengedjem magam. Annyit teszek, hogy masszírozom a tüdő meridián reflex pontjait, valamint az arcüreg területét kezemen-lábamon, s pár csepp Renol-lal támogatom a vesémet és a nyirok rendszeremet a folyamatban, annak a valaminek a kilakoltatásában, elengedésében, amiről nem tudom mi az, de láthatólag óriás fizikai tüneteket produkál. A Renol  egyben arra is jó, hogy oldja a félelmeket, melyek alapvetően a vese energetikájához tartoznak. A teámba Oliva és Crab Apple virágeszenciák kerülnek, hogy segítsék a testemet erőnlét és elengedés tekintetében. Iszom még 3×1 csepp Vironal-t leginkább azért, hogy ne húzódjon lejjebb a dolog a légcsövemben. Azt is érzem, hogy a köhögés most nem a légcsőből jön, nem ott van az inger, hanem a torkomban. Az egyéni Bach-virág keverékemet igen sűrűn szedem. A Coryzalia alap, hogy velem van… és naponta eszembe jut önnön magam kicsi gyerekkoromban kínlódva betegségről-betegségre e nélkül a csodálatos segítőtárs nélkül.

Eszembe jut a kislány, akinek fájdalmát a mai napig hordozom,  akinek eltörődött arcát, és orrából patakokban folyó vérét lelki szemeim előtt látom… Elmerengek azokon az időkön és tapasztalásokon, amikor 2,5 évesen először kerültem kórházba arcüreg gyulladással, és akkor még nem volt más… egymás utáni alkalmakon szúrták fel az orromat, vagy a fülemet… Most, 30 évvel később, a mai tudatosságommal együtt vagyok azzal a kis lénnyel, aki akkor voltam. Letörölöm könnyeit, felitatom vérét, s simogatom a lelkét.

Mai tudatosságom állapotában már nem küzdök a ‘betegség’ és a tünetek ellen. Nem akarom megszüntetni őket, mert érzem, hogy itt a helyük, s azárt vannak, hogy ezáltal nekem jobb legyen. Csak valahogy biztosítom a testemet arról, hogy mellette állok és támogatom… érdekes érzés…

… a bizonyosság most távol áll tőlem. Nem stabil az érzetem… vagyis valahol az… meg nem is. Érzem, hogy a fájdalom-testem már közel nem elég erős ahhoz, hogy ilyet kreáljon, hogy csak úgy beleessek, és egyre mélyebbre húzhasson. Igazából nem is süllyedek… ezt tisztán érzem. Csak nem vagyok képes átlátni a történésen. A könnyedség, amivel megélem ezt a betegséget is, nem vall a süllyedésre. Fizikailag is elég könnyen veszem. Semmi kínlódás. Bár ahogy érzékelem az elmúlt évek során, a frekvenciám emelkedésével a fizikai kihívások egyre gyengédebbek. Úgy érzem, ahogy tágul tudatosságom terem egyre kevésbé van szükségem erős, nehezen megélhető fizikai tünetekre. Egyre kevésbé van szükségem hangos üzenetekre… hisz már akkor is hallom testem hangját, amikor halkan szól hozzám.

Valami itt dereng…

Mi az, amivel dolgozom?

Mit akar nekem ez a vírus mutatni? Miért van itt?

Valami történik. Ez bizonyos, ezt érzem. De semmit nem látok belőle, semmit nem érzékelek.

Lehet, hogy itt van a széle? … a széle annak, ami látható? … mármint felfogható valamilyen formában? … érzékelhető? … és csak történik, mert történnie kell, és egyáltalán nem érdekes, hogy érzékelem-e vagy nem? Csak egy dolgom van, benne lenni és hagyni, hadd vigyen, történjen… történjek?

Vagy valami, ami a másik világból való? Onnan a sötétségből, a korlátosságból? … és olyan nagy, hogy eltakar mindent? … és azért nem látok, érzékelek? Az ego hálóm maga? Itt van? Ez az?

Az ember az ‘egyetlen valóságától’ nem lát tovább. Akkor fogjuk csak fel valójában mi az, ami történik, amikor derengeni kezd, hogy ez csak egy valóság… a millió közül. Ekkor értjük, érezzük meg igazán milyen szűk ‘hely’ az ego tere, az a tér, amit addig egy egész világnak érzékeltünk. Ez az a történés, mikor felismerjük az ego mozgató rugóját, az alapok alapját… az egonk alap minőségét, a karakterét. Ezzel a felismeréssel erejét veszti az ‘egyetlen valóságunk’, s addigi valónk megszűnik létezni. Ilyen felébredési ciklusokon megyünk keresztül, s minden felismerés egy-egy én-állapotunk halálát jelenti. Ezt az ego nem adja könnyen, ‘küzdelem’ folyik a megszokott  világ fenntartásáért… S meg kell dolgozni az új valóságért. Az elengedési folyamattal sokszor együtt jár a hozzá tartozó fizikai tünetek megjelenése. A fizikai tünet elárulja, hol is tartunk. A fizikum, az elme van, amikor lassabban hangolódik át, mint a lélek energetikai tere, kell idő a változás anyagi síkra való átíródásához. Ezért vannak velünk még egy ideig ezek a fizikai tünetek. Az immunrendszerünk legyengül, ‘elkapunk’ ‘betegségeket’. Az, hogy miért pont épp azokat, az könnyen értelmezhető. (Rüdiger Dahlke: Betegség mint szimbólum, vagy Germán Új Medicina Szervatlasz)

Az igazi feladat most ebben a történetben az, hogy hagyjam szabadon áramolni magamban az energiákat, s az új, tiszta rezgéseket átvegye az egész érzékelő-rendszerem, érzelem-rendszerem, elmém, sejtjeim… s megteremtődjön bennem az új valóság. Ez az áthangolódás. Ágyban fekszem, pihenek. Bábozódik a hernyó, hogy lepke legyen belőle. Nagyon nehéz ezt a folyamatot megfogalmazni, mert világok dőlnek össze és újak születnek, szavakban nem mérhető.

 

A Vízililiom egyensúlyi állapotban megértő, toleráns, szívesen segít, ha kérik, szereti az egyedüllétet. Nemességében bölcs, csendes ember, akire felnéznek, megfogadják tanácsait, követik őt önmagáért.

Kibillent állapotában magányos, sértődöttségében kritikus, elutasító, lenéző és felsőbbrendűnek tekinti magát. Mindez egyértelmű válasz a magány és kirekesztettség alap érzésére.

Az ego-rendszerem egyik fő alap eleme a Vízililiom minőség. Ezzel dolgozom most. Ez a minőség úgy hatja át teljes ego-rendszeremet, mint lehelet vékony harmat réteg a hajnalban ébredező mezőt.

Valójában, ez egy nagy háló, mely most még beláthatatlan. De egy ‘pók’ szövi. S amikor ezt a ‘pókot’ megtalálom… Érzem… ilyen végtelenül egyszerű a megfejtés… Már nem a háló a lényeg, azzal dolgoztam eleget… a ‘pókot’ kell meglátnom, ami folyamatosan fenntartja azt… 

Sokkal könnyebb. Egyáltalán nem fókuszálok a hálóra, csak engedem, hogy itt lengedezzen mindenfelé. Ha ‘nem érdekel’ annyira, akkor nem is olyan mindent kitöltő. Egyszerűen vagyok, a háló is van… és a ‘pók’ majd felfedi magát…