Ez történik…

Velem, az emberiséggel, a Földdel…. Ébredünk, újra, magunkra. Érzem a kollektív tereket. Ugyanolyan átváltozáson megy át, mint az én fejemben az elmém… ahogyan Én mint Tudat nap mint nap tréningezem az elmémet, hogy lásson tovább önmagánál, hogy képes legyen elfogadni mindazt, ami az ő értelmező képességén túl van… úgy zajlik a felébredés folyamata az emberiség kollektív-tudatban.

… és mozog a Föld… s vele együtt mozog a teljes tere. Áramlik, hullámzik… alig elhagyva a szinusz-görbe utolsó mélypontját (ezerötszáz földi éve). A közel 26.000 (25.920) éves Nap-ciklust, amelyben a Naprendszer végig járja mind a 12 csillagjegyet, hívhatjuk Nap-évnek is. Ezen időszak alatt naprendszerünk kb. 2.152 (2.160) évet tölt mindegyik csillagjegy terében. Ezek az asztrológiai körök egy-egy Nap-hónapot jelentenek a Nap-évben. A Föld bolygó, s rajta – vele együtt mi emberek is -, ennek a Nap-évnek a legsötétebb, leghidegebb pontját éltük meg jelenlegi időszámítási rendszerünk nyelvén szólva az I.sz. 498-as évben. Ha egyszerűen átkonvertáljuk a Nap-év ciklusát a földi ciklus szintjére, akkor ez a pont az év december 21-i állapot minőségével azonos. Az a pont az évkör folyamán, ahol a legsötétebb, legmélyebb és leghidegebb minden. Az a pont, ahol az évkör folyamán a legmélyebb frekvencián rezeg a földi tér természete. A Föld, s vele együtt mi is, kb. 2.400 évet töltött a abban az időszakban, mely a Nap-évet szemlélve, a tél időszakának minősége. 1698-ban érte el a Nap-év az új tavasz kezdetét, s ekkor – kicsi több, mint háromszáz éve – megindult a téli álomból való földi újra ébredés.

 

 

Kicsit olyan ez, a mostani létállapotunk, mint, amikor reggel felkelünk, s még félálomban vagyunk. Elkezdjük érezni kezünket, lábunkat, már érezzük, tudjuk magunkat… első mozdulatunkkal megdörzsöljük szemünket, hogy azok a világra, az új nap világára megnyílhassanak.

Olyan ez, mint, amikor a hosszú téli álom után februárban a medve kijön barlangjából, hogy megnézze, megérkezett-e már a tavasz. Látja, hogy még hideg van, s talán a hó is fehér bundába takarja még a földet, de már érzi a napsütés erejét az arcán, ahogy fejét a fény felé fordítja. Látja, hogy a Nap ereje már olvasztja a jégcsapokat.

Ezt éljük most. Ezért tisztulunk… mert a Föld a tudatát tisztítja, ahogyan én az enyémet… Ebben a kollektív folyamatban veszünk részt emberiségként, itt a Föld terében, s ebben az ébredésben veszek részt én is, emberi lényként önmagamban, az agyamban, az életemben… Mert az én elmémben élő egom számára is elérkezett a tél vége. S ahogyan az én agyamban a kis részecskék megélik ezt a változást mostanság, ugyanúgy fogjuk megélni a Föld terének apró részecskéiként ugyanazt… csak más dimenzióban, egy kitágultabb térben.

Óriás dolgok történnek a Teremben.

Mondhatnám csupán annyi történik, hogy egyre több mindenre emlékszem abból, amit lélek-teremben hordozok… de pici, jelentéktelen, emberi, apró életemben ezek az új érzetek, az emberi lény részemnek… háááááát… sokszor igen nagy falatok.

Nagyon érdekes azt is megélni, hogy ezek a felismerések a Teljes Lényemnek csak apró szösszenetek (így is érzem, így élem meg őket), és ugyanabban a szent minutumban a kis emberi részemnek akkora sokk, hogy győzzek tudni vele lenni… kissé skizofrén állapot…

Merőben új érzet, melynek állapotába megérkeztem, s mely szöges ellentéte annak, ahogyan ezt a változást eddig éltem meg:

Ez nem harc… csak egy történet… és leginkább egy történet része.

Eddig mindazt a tudat-tágulást, amit az utóbbi években megéltem, valami elleni harcnak, és egy alapvető küzdelem érzésével éltem meg. Arra már rájöttem, hogy az ego-mal harcolnom nem kell, s legyőznöm sem őt… helyette barátommá tettem, s életem legfőbb társának. S az állapot, amibe most megérkeztem azt mondja nekem:

A Földön így is úgy is újra tavasz lesz… ez nem harc és nem küzdelem.

Mert a Történet történik…. általunk…. a kis részecskék által, melyekből a földi Történet áll. A Történet arról szól, hogy itt az ideje a földi tér ‘egyetlen valóságának’ áthangolódására. Hamarosan kilépünk a tél hideg, nehéz és sötét állapotából, s ezért itt az idő ráhangolódni valami másra. Itt az idő elengedni hitrendszereket, érték rendszereket, és a téli létezés tudatállapotának minden mintázatát. Az emberi tudatot átszövő elszeparáltság érzetet, a szűkség és hiány tudatát, valamint a minden nehéz, az élet nehéz és a küzdés érzetvilágát… s itt az ideje megengedni az áthangolódást arra, amit úgy is hívunk egy újkor tavasza, mely ugyan még nem érkezett el, de az ígéretének szele már megérintette arcunkat.

Az időszak, amiben most élünk energetikailag arról szól, hogy megengedjük magunknak a ‘téli-mintázatok leolvadását’, hogy lelkünk ismét felengedjen, feloldódjon, hogy mire megérkezik a Nap-év új tavasza… újra virágba boruljon.

Ez a kép gyönyörű, s amikor ilyen tág perspektívából szemléljük a folyamatot, jön, hogy már érezzem is a tavaszi virágba borult fák illatát. Ám mielőtt még ennyire előre szaladnánk, fontos nagyító alá vennünk azt, ami feladatunk az itt és most jelen pillanatában. Emberként az elménk és az ego-rendszerünk (biokémiai túlélő rendszer) terében is elérkezik az, amit úgy is hívhatunk, hogy ‘végidők’. Ebben a térben egy régi és egy új valóság ‘harcol’… A tapasztalás és a szokás erejéből táplálkozva erősen tartja magát minden olyan hitrendszer bennünk, mely azt a világot mutatja számunkra, melyben az elmúlt háromezer évet töltöttük. Ez a világ sötétségről, bezártságról, elkülönülésről, magányról, hidegről, küzdésről, harcról, túlélésről, szenvedésről és fájdalomról szól. S ez a hitrendszer fel is sorakoztatja a tengernyi adatot, melyet lélek-terünkben hordozunk, s melyek mind ugyanerről szólnak, kiegészítve az ez által szerzett sebeink, sérüléseink, következmény mintázataival.

Amikor elkezdünk tudatosan jelen lenni a felébredés folyamatában, megérkezik hozzánk egy új világ mintázata is e mellé. Elkezdünk emlékezni arra, hogy nem mindig volt ám tél, s előtte sok tavaszt és nyarat is megéltünk. Ahogyan a téli-lét mintarendszere elkezd olvadozni bennünk, elkezdenek megéledni, újra aktiválódni bennünk olyan én-részek, emlékek, lélek-tapasztalati mezők, melyek már tisztán mesélnek arról, hogy milyen is volt a sok emberöltőn át tartó kollektív tél előtt. A jelenlegi elménk terében kondicionált és hit és tudat-rendszerek, programok mellé bekerülnek az aktiválódott régi-új mintázatok is, s jelen életbeli legfontosabb dolgunk az, hogy kitakarítsuk magunkból a régit, hogy helyet csináljuk az újnak.

S mi csak tesszük a dolgunkat a történetben, Minden földi létező ezt teszi, csupán éli a részét a kollektív Történetből. A Történet történik… és mi történünk benne. S tudatunk ébredésének egy pontján megéled bennünk az a tiszta tudás, mely megmutatja azt, hogy bármi lesz, úgy lesz, ahogyan lennie kell, és úgy lesz ‘jól’. Ez maga a Nyugalom… a teljes semlegesség… ami megfoghatatlan, és mindent átható.

… a régi ego-valóság talán küzdeni fog a fennmaradásért, a szükségleteiért, mely szűkösségéből fakad, és a ragaszkodásaiért melyek a megszokás erő táplál… mi pedig tesszük, amire lelkünk inspirál, s engedjük a változást az energetikai tereinkben.

Hisz tudjuk, hogy a változás vagyunk maga…