Válság. Ez van.

A Tér üressége. Nem kellemetlen, csak a Vansága erős. Valami erős megérkezettség érzet. De hova?

Úgy érzem, most már napok óta elérkeztem egy megtaláláshoz. De a megtalálás olyan…., valahogy üres. Egy üres tér… Nyugodt is. De nem teljesen tiszta. Olyan mintha misztikus dolgok is lennének benne, amiknek a létezését csak sejtem, de nem érzem. Nem érzem, nem látom, de az érzékeim befogták a jelenlétüket. Úgy érzem, valamit kergetek… valamit, amit már rég meg kellett volna látnom… Újra itt vagyok a ‘nem működik’-ben… itt vagyok emberként, itt vagyok lélekként.

A dolgok, amik elérkeztek számomra az utóbbi években, amikre rátaláltam…itt vannak… de nem működnek. Nincs jelen az élet élvezésének megtapasztalása, tanulása, gyakorlása, az egyszerűen csak könnyed, boldog emberként élés… Nincs jelen a kölcsönösség, a kéz a kézben haladás, hogy egy-ütt menjünk, együttműködésben. A hiányok. A hiányok viszont jelen vannak… és a magány… Úgy érzem, valami eltört. Így érzem. Eltört…. és most várok. Valamit meg kell látnom…. érzem…

Egy érzet tölt el: “Ami miatt együtt voltunk, az megtörtént”…. Rendben, és most mi van? … mi lesz? A kettőnk egyéni készen-léte hozott össze bennünket… Arra, amit egymásnak hoztunk el… de még meg kell látnom valamit…

Össze-vissza írok, csak ahogyan jönnek a szavak. Meg sem próbálom regulázni őket, mert nem vagyok egy regulázós állapotban. Itt találtam magam. Valami elmúlt. Hogyan tovább? Itt Vagyok. És úszom a nem tudok semmit-ben. Mi történik? Mi érkezik el? Mit kell meglátnom? A Legjobb mindig Itt Van és mindig elérkezőben van. A szinkronicitás ereje… Engedődik és szerveződik. Érzem.

És mit kezd ezzel most az ember?

Én, az ember. Én, az, aki most ember….

Úgy érzem magam, mint aki vákuumban van. Egy olyan típusú vákuumban, aminek szívó érzete amiatt van jelen, mert valami érkezésben van. Érzem az üres teret, amiben a vákuum jelen van. érzem a robbanás erejét is. Már megírattatott, léte nem megkérőjelezhető. Az általunk és az Univerzum összes többi kicsi darabjának összhatása és egymáshoz képest való mozgása létrehozta a történetet, a helyzetet és azt a valamit… ami elérkezőben van. Itt a készen lét… a valamire. Tehát az a valami már megvan. De még nincs itt. Jön. A történet abban a stádiumban van, amikor a ‘jönés’ történik. De mivel a létezése már jelen van a Minden Térben… annak a valaminek a tere bennem már elkészült. Itt, ahova érkezik. És ez a tér szívja magába azt a valamit, aminek a helyéül már most szolgál. Amikor a megérkezés megtörténik, az a valami, ami érkezik, megtölti majd a teret, ami számára készíttetett, és a vákuum megszűnik… És kiderül, hogy mire lettem készen…

Igen, ez az az érzés. Valamiféle várakozás. Azt hiszem megérkeztem a várakozásba. Várom, hogy történjen, és hogy elérkezzen… amit meg kell látnom… Figyelek…

Az utóbbi pár hónapban mindent megkaptam az Univerzumtól, hogy szépen lassan megtaláljam az Önérzetem. Azt az érzést, amikor is történjék bármi, a belső stabil tér mindig ott Van. A napokban lelt rám az érzet, amely hiányzott a Méltóságos Alázathoz. Ezt gyakorlom, hogy ne feledkezzem meg a véges részemről, és tiszteljem az emberi lény részem kívánalmait, kéréseit, igényeit, és vágyait. Ezekkel a szavakkal tudom leírni azt, hogy nincs többet elviselés, nincs többé kibírás. Persze az fontos, hogy tudjuk, hogy az emberek, a párunk azért van az életünkben, hogy rávezessen valamire, hogy általa elérkezzen a gyakorló tér, amiben lélekként a felébredés folyamatában egyre inkább önmagamra ébredek… 

… de az élet arról is szól, hogy boldog légy… mint ember.

Nem megy ki a fejemből egy mondat: “nem kell mindent elviselni”. A szó nem megy ki a fejemből: elviselni. Igen, így van. Jópár hónapja megértem, elnézem, segítem, és elviselem… azt a valakit, aki mellettem van, s vele együtt az életem. Elviselem, mert látom, értem és tudom, hogy a közös életünkben elérkezett fordulatok tanulni valót, felismerni valót hoznak számomra.

Elviselés….  Egyébként ennek a gyakorlása sem egy utolsó élmény, ha ez ember teljes tudatossággal választja és tapasztalja. Végtelen energiákkal dolgoztam az utóbbi évben, megtapasztaltam azt, amit úgy tudok leírni, hogy a végesen túl, érzékelve a véges határait. A teljes elfogadás végtelen tere, a Minden Mind-Egy létállapot. Krisztusi Energiákkal éltem és dolgoztam az utóbbi két évben… Csodálatos és hatalmas élmény. Az engedés és az elfogadás kiteljesedése… Teljes odaadódás… óriási élmény… Felfedezni azokat a tereket, ahol az energia mindig van… s onnan táplálkozni, hogy meg tudjak maradni azokban a végtelenül nehéz helyzetekben, melyek manapság az életemet képezik. A végtelenből táplálkozom, és oda járok pihenni.

… de most már mindezek megtapasztalása után, látom és tudom, hogy emberként… és speciel ez a bizonyos leányzóként, aki vagyok, nem dolgom tovább Krisztusi energiákkal dolgozni. Megtapasztaltam, már ezt is tartalmazom, de erre az életre nekem más szenteltetett.

Érzem. Itt van az a pont, amikor az emberi részem teret kell, hogy nyerjen. Nem időzöm tovább abban a térben, melyet lélekként bizonyára igen fontos céllal alakítottam ki saját magamnak. Ez a tér bizonyára nagyon hasznos, és előre mutató… de az embernek, aki vagyok… hát igen… őszintén… Az embernek nagyon-nagyon nehéz…

Azt hiszem elérkezett az idő, hogy kicsit lazább vizekre evezzek és megtapasztaljam az a könnyebb életet. Azt az életet, ahol az emberi részem lubickolhat, és lényem kiterjedtebb része derűs mosollyal az arcán szemlélheti a pancsolást.

Várok.

Egyre közelebb kerülök.

Érzem, hogy történik…

… mit kell meglátnom?