… és aztán elkezdtek dőlni a szavak belőlem. Újra a csodálatos érzés, amikor a Tudás csak úgy úszik körülöttem, bennem… és én úszom a Tudásban. És mindenhol ott van… Dőlnek a szavak és én teleírtam egy füzetet. Annyira élesen érzékelek. Érzékelem a Lélek Fényét. Tágulni, kiterjeszkedni, megnyílni… összeolvadni… szétereszteni a részecskéimet a Mindenség Terében olyannyira szét, hogy a sűrűségem majdhogynem nulla. Egyszerűen belefolyok a térbe. Áramlik az az energia a térben, a minőség, melyet hordozok, ami vagyok, aminek az áramoltatására ide jöttem.

És akkor valami merőben újat éreztem. Éreztem, hogy sok-sok élet eltöltése után újra tudok tágulni. Tágulni oda, akkorra terekbe… a végtelenbe… És éreztem, hogy ekkor a részecskéim nagyon kicsi sűrűséggel vannak jelen ebben a bizonyos hatalmas térben. Tudtam, hogy a földi terekben lévő részeim is ugyanilyen alacsony sűrűséggel vannak jelen. Éreztem a figyelemre intést. Itt az ideje tanulni… újra tanulni… emlékezni. Hogyan is ‘kell’ ezt jól csinálni? Emlékeztem rá, hogy létezik valami ‘védelmi rendszer’, mert ha kimerészkedünk ekkora terekbe, olyan helyeken találhatjuk magunkat, ahol a bármi jelen lehet, és bármekkora erőkkel. Egy emberi szintű metaforával élve: csak a hülye megy ki a világűrbe szkafander nélkül. Vagy egy még kisebb terű példával élve, csak az megy ki a fagyba kabát nélkül, aki nem tudja mi az a fagy és milyen hatással van rá emberként… Újra kell tanulnom, hogy mi is az a tér, ahova újra képes vagyok kiterjeszkedni, hogy mik várhatnak ott rám, hogy mi a teendő, és a hogyan… hogyan menjek oda. Meg kell tanulnom mi a szkafander, és hogy hogyan kell használni.

Ez az érzet, azzal a hullámmal érkezett el, amikor tágulás közben érzékeltem a Lélek félelmét. A felkészületlenség félelmét, és az elmém ismeretlentől való félelmét is.

Ezzel a hullámmal jött a belépési kód metafora is, mely újabb információs tereket nyitott meg. Belépési kód… amikor én a saját energetikámban olyan frekvencián rezgek, hogy öntudatlanul magamba engedek szervesen nem hozzám tartozó erőket. Belépési kód. A Lélek félelme. Egyértelmű volt… láttam, a félelem a belépési kód gyökere. Minek a belépési kódja? Olyan energiáknak, melyek a bennem lévő félelemhez tudnak csatlakozni. Alacsony rezgésű minőségek, energiák, entitások. Éreztem őket. Miért volt bennem félelem?… Mert ez a szituáció ez életbeli elmém számára még ismeretlen. Amit most megélek, arról a jelenlegi elmém nem tud semmit. Nem félnék, ha elmém ismerné ezeket a tereket, ezeket az energiákat. Ha tudnám mivel állok ‘szemben’… Láttam, éreztem a tereket, az energiákat és a minőségeket körülöttem. És akkor elő jött a jól bevált módszerem. Bevettem egy kanál HIT-et. Ez mindig hat. Ha nem más, akkor lesz, ami lesz. És elkezdtem érezni a Hit nyugodt ízét. Elkezdtem érzékelni az Univerzum törvényét a szinkronicitást, annak egyértelműségét, és akkor már Tudtam, hogy a Legjobb van itt, akármi is légyen az… s nekem itt kell lennem.

És abban a pillanatban a hit megnyitotta egy még nagyobb részét a Térnek, és felviláglott az érzet, a bizonyosság, hogy csak az érkezik el, amire készen állok. A készenléti állapot az, ami a szálakat úgy mozgatja az Univerzum gépezetében, hogy az a valami, aminek eljött az ideje… elérkezzen, és itt legyen. Tehát megadtam magam a Hitnek és Tudás lett belőle. Ekkor már tudtam, hogy az a valami érkezett el, amire készen vagyok. És belém ötlött, hogy ez az az üres tér, ami már jópár napja megteremtődött… hogy elérkezhessen az, ami már eldöntetett, hogy elérkezik…. És az elfogadással megérkezett a nyugalom. És nem remegtem tovább. És elkezdtem mantrázni: “Készen vagyok, mert itt van. Eredendően bennem van a Tudás, hogy ilyenkor mi a teendő. És működik még akkor is, ha nem értem és nem látom, hogy mit kéne tennem.” És csak bíztam abban, amit nem láttam és nem értettem…. csak tudtam, hogy Tudom. És ekkor jött egy újabb érzés, s elhozta a Terem teljes kiteljesedését. Elém jött az érzet… az amikor megtapasztaltam, hogy nincs jó és rossz. Csak negatív és pozitív pólus van. És ez így van ‘jól’, tehát így Van, így teremtetett. Mert ezen a két pólus áramlása adja azt, amit mi életnek nevezünk. És átadtam magam az érzetnek, amely oly kedves számomra, magamhoz öleltem a Tudást, hogy semmi más nincs, csak az Egy Történet, amelyben az Egy Történik, tehát az Univerzum Él. Életben Van. S ha élet van, akkor áramlás van. És ehhez kell két pólus, és kell a kettő között lévő vonzás és taszítás. A pozitív és a negatív pólus tánca… egyenlő az élettel. És eljött a csodálatos érzet, hogy ez a kettő igazából csak illúzió, mert valójában a kettő Egy. Az Egy jobb és bal fele. És ebben a pillanatban belecsöppentem a semlegesség Terébe, egyenes úton Hazafelé… Érzékeltem, hogy Mind-Egy… és azonmód Haza értem… Mert tényleg mindegy. Így vagy úgy, az Egy Történet Történik. Ez a Van. Nekem ‘csupán’ az a ‘dolgom’, hogy megmaradjak annak, ami vagyok… Csak ez a dolgom… lenni és önMAGom megmaradni…

És elmerülve az Otthon Térben, megjelent előttem a történetem, ahogyan ‘megszállottá’ váltam, és ahogyan hagytam magamat elnyomni, ahogyan hagytam magamat elfogyni… és jött a csodálatos érzet, hogy kint vagyok… sikerült… újra itt vagyok, a teljességben…

És a kezem ír mint egy motolla, úgy jönnek a szavak. Belépési kód. Félelem, aggodalom. Az árnyékos oldalam… ahogyan rávetült a fény… s láthatóvá vált a tartalma… És ekkor megjelent a teremben az, amiért Én, itt és most meg kellett éljem mindezt. Megéreztem a ‘sötét oldalt’. A jelenlétét és azt, hogy mire képes. És nem féltem. Éreztem, Tudtam, hogy a sötét oldalam, amit én hordozok nem más mint azon részeim összessége, melyekre még nem vagyok tudatos… És ott voltam. Az egész ‘sötét oldal’ ott terült el körülöttem. És abban a pillanatban megtaláltam egy belépési kódot, amivel a terembe férkőzhet kéretlen és hívatlan minőségű energia. És abban a pillanatban megérkezett az érzet: akarás. Hullottak a térben a szavak: akarás, akarás, akarás… Túlzott akarás = elé menése a dolgoknak = kíváncsiság. Amikor nem hagyom, hogy a dolgok maguk idejében érkezzenek el. Az akarással előrébb ‘erőszakolom’. Ezért olyan nehéz a dolgom. Ez a nehéz út receptje. A belépési kód receptje: Akarás – túlzott lelkesedés – türelmetlenség erő-feszítés… mely végletességében erő-szakká válik. Az az állapot, amikor megerőszakolom az erőmet. És ebből jön az a mindennapi érzetem, amire már régóta éber vagyok és amit úgy hívok: tevékenykedés helyett a csinálás…

És jöttek a hullámok tovább: Akkor nincs belépési kód, ha az egyéni sötét oldalunkat tudjuk kezelni. Tehát fel van térképezve, és tudatosak vagyunk rá… s mivel tisztában vagyunk létezésével, elfogadjuk tartalmát, egy idő után egyszerűen megszűnik létezni… ahogyan az árnyékos részt elönti a fény. Itt az idő. Itt az idő a felszínre engedni őket. Mindent, amit nem engedtem elő… mert nem akartam, vagy nem voltan képes tudomást venni róluk. Elő az árnyékos részeimmel. Ha láthatóvá válnak, nem tudnak láthatatlan felület lenni a behatoláshoz. Mert minden ‘démonná’ válik, ha elnyomjuk és a sötétbe taszítjuk… a tudattalan, láthatatlan tartományba. Maga az elnyomás, elfojtás tényével alakítjuk ki ezt a birodalmat, mely zavaros (egyben zavaró is), káosz, és homály. Minél nagyobb ez a tér, annál nagyobb a belépési felület a terünkön. Ahhoz, hogy Tudatos térben létezzen minden részünk, nem kell mást tennünk csak elfogadni… elfogadni, hogy van. Akármi is az. Mert ha van, akkor léteznie kell… az Egyből nincs kiradírozás, eltüntetés… csak mismásolás van… az pedig homályt eredményez. Ki kell őket engedni a világosságra, így jól láthatóvá válnak, és megszűnnek ‘démonnak’ lenni, megszűnik a rájuk ‘ragadt’ romboló energetika.

És ekkor jött, nagy hullámban az érzet: nem az a bátor, akinek nincs félelme. Ilyen nem létezik… csak az álcája, amit az elnyomással, elrejtéssel teremtünk meg. Az a bátor, aki tudatában van a félelmének, mégis azt cselekszi, amire a belső indíttatása szólítja, ami jön, hogy megtegye… amit Tud, hogy tennie kell.

És jöttek a tiszta képek arról, hogy mik azok, amik még ‘démoni’ sorban vannak a saját teremben: elnyomott szexualitás, elnyomott bőség, elnyomott öröm és élet élvezet, elnyomott boldogság érzet elnyomott szabadság tág lélek-tereket és egyszersmind személye ember-tereimet illetően,… Ezeket kell felszabadítanom az elnyomás alól. Elfogadnom a létezésüket, a létjogosultságukat és a felszínre hoznom. Ekkor érkezett a csodálatos érzés: a legújabb felszabaduló én-részem: a több ezer évig elnyomásban préselődő Önérzetem… Elindult. Emberi részem egyik nagy szelete felszabadult.

Elkezdtem vizslatni, kémlelni a külvilágot. Milyen ‘démonokat’ manifesztál még a környezetem. Ki és mit hoz el számomra a viselkedésével, rámutatva a bennem élő felszabadításra várókra. Azon részeimre, melyek létezését nem tudom elfogadni. Már tudom, hogy ha a testem jelez fájdalommal, görcsösséggel, feszüléssel, akkor egyértelműen jelzi a test el nem fogadását… Ha valaki fennhangon bírál, vagy kritizál… láttatja a bennem lévő ön-bíráskodót…

Igen, a megtisztulási folyamatunk. Megtisztulás. Ezenéletünk célja. Régi, elavult mintázatok áttisztítása. Még egy kicsi takarítás… és eljő az, amiről már 5 éve vannak érzeteim: az átlátszó fényként való létezés. 

És felfénylett a már régóta velem létező Tudás: a legnagyobb erősségünk  a legnagyobb gyengeségünk is. Hát persze, hisz ez a legerősebb minőségünk… ha egyensúlyban van. Ez az, ami előre visz. Tehát  ha egyensúlyban van a bennem lévő akarás…  akkor ez az, ami előre visz. Előre visz és erőt ad… kitartás… az egyik legnagyobb erősségem… Viszont, ha nincs egyensúlyban az akarás, akkor hátráltat. Befeszít, bezár, kirekeszt a Flow-ból. És a feszültség megkötöz. 

A belépési kód gyökere: a félelem és aggodalom. Erre a félelemre a reakció: a túlzott akarás… és ez az a felület, melyen beengedek idegen energiákat. Mert minden ‘támadás’ tám-adás. Támogat abban, hogy újabb részeinkre lássunk rá, újabb felismerésekkel legyünk gazdagabbak. Nincs más mit tenni, a gyökér félelmet kell felszínre hozni a ‘démoni’ sorból.

Minden félelmem alapja: elvesztem a Tudást. Ami egyet jelent azzal, hogy visszakerülök oda, ahonnan kiszabadultam… a Mindentől való elszeparáltságba, az ego tudattalanságába. Ezért az óriási akarás-csinálás…. most is érzem ezt a jól ismert érzet állapotot… ahogyan éjjel is mindent le akartam írni…. nehogy elszálljon… Tudni, Tudni… Tudatosságban Létezni… Ennek az alap félelemnek a következménye az, hogy félek ‘emberesedni’… mert vele járhat a Tudás elvesztése. Belesüllyedni az emberi létezésbe, beleveszni az emberi életbe. A félelem, ami munkál bennem: bezárva lenni, elvágva… ahogyan az első 28 évemet töltöttem… és megannyi előző életet…

Igen! És itt a paradoxon!… ami mindig felüti a fejét… itt az emberi világban. Maga a veszteségtől való félelem zár ki a Minden teljességének teréből, és zár el a tovább fejlődéstől. Mert itt a földi térben nem lehetek teljes, ha elnyomom az emberi részemet. Csak az emberem kiteljesedésén keresztül juthatok hozzá a Tudáshoz (amit annyira féltek). Az emberem nélkül, tudok Lenni, Létezni a Mindenség Terében, ahol a Tudás Van… De aktívan használni, tehát eggyé válni vele és azt valóban megélni is csak az emberemmel eggyé válva, Önnön összes összetevőimnek kiteljesedésével lehetséges. A Tudás Terének és az egyéni teremnek az Eggyé olvadása. Csak az emberemmel való összeforrás, annak kiteljesedése után érhetem el a teljes Teljességet, amely beteljesíti a vágyamat: a Tudással való összeolvadás, tehát az Eggyé válás, az átlátszó Lét. Amikor az egyéni teremben már nincsen semmi, ami megbonthatna, elszigetelhetne… a Mindenség Terétől.

A paradigma a félelem maga. Félelem attól, hogy elvesztek valamit… ami NEM lehet az enyém… mert birtokolni nem lehet… csak vele lenni lehet… és mindig, mindenhol ott Van. Csak rajtam múlik a bebocsáttatás abba Térbe… ami mindig itt Van. Ez az én legújabb megtalált elme-paradoxonom. Az akarás paradigmája, mely az elvesztés félelmén alapul. S e félelem gyökere a megsemmisüléstől való félelem.

És jött a következő kép: valaminek a túlsúlya egy másik dolog hiányára utal. A túlzott akarás, az engedés hiányát jelenti… és egyből érzékelhető, hogy mennyire nagy a ‘baj’. Mennyire billent ki az egyensúlyom, a Yang princípium irányába. Az akarás a Yang, és a Yin párja az engedés. Ezért történik minden esetben, amikor ez a túlzott akarás elkap, hogy megszűnök nőnek lenni. Férfiként élek, ebben az elférfiasodott világban… és teljesen elvesztem magam. Beletűnök a férfi arcú világba… ahonnan ki sem tűnik eme létezésem… Eltűnik az engedés, amit oly sokáig tanultam az utóbbi években, és gyakoroltam is hosszan… és oly nagyon-nagyon jól is megy sokszor.

És jött a tiszta érzete annak a Térnek, amit én zero egyensúlyi állapotnak hívok. Az az állapot, amikor az elnyomott pólusok mind felszabadulnak, felszínre kerülnek, és a szabad egyéni térben megtalálják ellentétes pólusú párjukat. Teljes kiegyenlítődés. És ebben az állapotban ráéreztem valamire, amire eddig nem. Megéreztem a Szellemem terét. Lelki szféráimon túl, megjelent az a régről ismert részem, mellyel kapcsolatom oly sokáig megszakadt. Éreztem a Szellemi tereim csendjét, és csendes vanságát. Éreztem, ahogy ebből a térből  táplálkozik jelen lényem közepe… lelkem magja… az örök középpont, mely emberi létezésem alapja… Megérkezett hozzám az Ér-zet… Tudtam… innentől kezdve a Szellemem teréből rálátva fogok munkálkodni a lelkem terén…

Tehát, ha valami túlzottan van jelen, akkor a másik pólusának a hiánya áll fenn. És visszafelé is igaz. Ha valamit elnyomunk, akkor annak az ellen pólusa túlzott mértékben van a terünkben. Ez a legegyszerűbb módja a terünkben még rejtve levő ‘démonok’ megtalálásának. Mi az oka és célja az elnyomásnak? Ugyanaz: KONTROLL. EGO… aki ‘jobban tudja’, hisz oly sok életen át, sok ezer évig ezt a mintát működtette. És ahhoz amit ‘jobban tud’, ragaszkodik is. Tűzön vízen át. Én a múlt nyáron újfent elvesztettem a képességem az engedésre. Az megengedő részem megette az akarás. S a  túl-akarás oltárán újra kimerítettem magam… S ahogy gyengültem és gyengültem… az engedés csodálatos lénye egyre félelmetesebb és félelmetesebb lett… újra. Az ego-rendszerem újra felvette a régi fonalat, s úrrá lett a kontroll a teremen. “Naná, ki tudja mi történne, ha csak úgy engedném!” … a régi lemez… a fejemben… sokat volt a lemezjátszón… úgy 28 évig folyamatosan. És így eltűnt. Az a csoda, amiért éveket ‘dolgoztam’, elillant. Megszűntem engedni képesnek lenni. És az akarás Yang vehemenciája teljes erőkkel tombolt. Híre hamva sem volt már a megtalált gyönyör-ű érzet világomnak. Ezerrel küzdöttem, mint régen. Pont úgy csináltam mindent… ahogyan az az én ego-rendszerem mintázatának nagy könyvében le van írva. Tökéletes forgatókönyv. És bekeményedtem… már megint… és csak arra eszméltem… hogy eltűnt a terem!

Tehát kaptam egy leckét és egy módszert: Az akarás-engedés egyensúly folyamatos figyelemmel kísérése az éberség terében. És jött a következő kép, ami még közelebb vitt a tisztán látáshoz: A túlzott lelkesedés az akarás ÁLRUHÁBAN.

Túlzott lelkesedés = csinálás

LELKES! Csodálatos ez a magyar nyelv. Mindig csodálattal tölt el, amikor ilyen Igazságokra bukkanok… és milyen egyszerűséggel fejezzük mi ki… ezen a nyelven…

A lelkesedés remek. Fenomenális érzet. Az az állapot, amikor a lélek sugárzik… ha mindez egyensúlyi állapotban van… de ha kibillen… jön a túlzott lelkesedés. Amikor ez a magas rezgésű állapot a test vagy az elme számára túl sok, megterhelő. Túlságosan feszíti a lelkesedés a véges részem tulajdonságait, aktuális tágulási képességeit, befogadási, átengedő, ‘vele tud lenni’ képességét… a komfort zóna túlzott feszegetése. Megy ez! Még! Még! És ekkor jön a következmény: a befeszülés. A test és az elme befeszít… mert nem bírja. Annyira érezhető. Jelez a fizikum, hogy remek minden, de elég lesz mára. Ennyi fért most bele számára… de a lelkesedés, az akarás – a legalapvetőbb erőm – csak visz tovább, és átcsap erőlködéssé… s megfeszítem az erőt.. Hmmm… erőfeszítés… mint olyan…

Lassítok! Elengedem! Engedem, hogy legyek, ahogy vagyok. Most emberként… a test és az elme állapota, képességei által behatárolt lehetőségek között. Mert a tempót a leggyengébb láncszem diktálja. Addig lelkesedhetek, amíg a véges részem engedni képes. Ennek mértéke fejlődik, ha nem erőszakoskodom (erőltetés = túlzott akarás). Ha nem tudok Úrrá lenni az elszabadult ménesen, és az akarás átveszi a kontrollt a lényem felett… az történik, ami történt. Befeszülök és elvesztem a teremet. Ha képes vagyok kordában tartani az türelmetlen akarást, akkor a véges részem szépen fejlődik a maga ritmusában. Egyre rugalmasabb lesz, egyre rugalmasabban tudja kezelni a tágulást, és a kitágulva levést… ahogyan az elmúlt években a tapasztalatom is mutatja.

Hogyan tovább? Segíteni a véges részem. Elfogadni az emberi részem. Megadni neki mindent, segítő körülményeket teremteni a fejlődéséhez… és nem rabszolga sorson tartani, az oly nagyon akart fejlődés érdekében… ez így nem működik tovább. Áldozni a fizikai részem templomában… erre van szükségem… most…

Túlzott lelkesedés? … Amikor a lélek nem akar tudomást venni az emberi részéről, és elnyomja azt. Kizsákmányolja, kenyéren és vízen tartja, üti-vágja, és egyszer sem jut eszébe, hogy az is az ő része. Ez esetben a test és az elme hatalmas fájdalmat él át a fizikai síkon. Mellőzöttség, elhagyatottság és magány… Majd jönnek ezen energetikai állapot manifesztációi: fizikai tünetek… ‘betegség’. Vagy… amikor a lélek nagy lelkesedésében, egyszerűen elfelejti, hogy van véges része. Amikor Pécselyről nézve olyan közel tűnik a házunk ott a hegyen. Csak egy lépés… és tisztán érzem, hogy tényleg csak ennyi… csak behunyom a szemem, és egy pillanatás… és ott is termek… Aztán, amikor elkezdek gyalogolni az emberi lábaimmal, pár óra után rájövök, hogy ebben a formában máshogy mérik az energiát és a lehetőségeket. Bilibe lóg a kezem! Itt nem tudok repülni. Jobb volna, ha végre megszoknám ennek a térnek, és ennek a létezési formának a tulajdonságait. Akkor nem kéne minden alkalommal megtenni ezt a kört. A lélek-érzetű Létezés… aztán minden alkalommal leszállni a Földre. Elfogadom mindezt egyszerre. Igen. Ez. dolgom.

Ez a ‘nehézsége’ azoknak a lelkeknek, akik nem sokat felejtettek, és sokkal egyszerűbben tudnak energetikai lényként létezni, mint embernek lenni. Ezeknek a lelkeknek a fejlődési iránya a fentről lefelé.

És akkor megérkeztünk. Oda, ahhoz a kérdésemhez, ami több mint egy éve itt lebeg a teremben. Teremtés. Teremtők vagyunk… akkor a 100% engedés mit is jelent? …Egyensúly hiányt. Itt találtam magam, és erre az engedés legnagyobb hiányának kellős közepén kellet rádöbbennem. 32 évnyi vehemens akarás után megtaláltam az engedés ízét. Majd addig ‘gyakoroltam’, amíg belehullottam ennek végletébe.

A ló túloldalának megtapasztalása után az én egyenletem a következő:

Yin – Yang

Engedés – Akarat

Passzív teremtés – Aktív teremtés

50% – 50%

Egyensúly

Ez az új választásom!

pastedGraphic.png 

Akkor tud az áramlás létezni, ha egyensúlyban van a két pólus. Ha nem… akkor a túlsúlyban lévő elkezdi felzabálni a másikat…. ahogyan ezt most az utóbbi hónapokban megéltem. Túlzott lelkesedés. Amikor az Engedés-Akarat egyensúly felbomlik, és a lélek tere el-yangosodik. 

Ez a történet arról szól, hogy beléptem egy újabb szférába. Ezentúl nem lélekként dolgozom az emberemen, hanem Szellemként dolgozom a lelkemen. Kiegyensúlyozni az azokat a rezgés hullámokat a lélekkén megnyilvánuló összesűrűsödött energetikámban, amelyek még hátra vannak… és… és ezután már egy olyan térben találtam magam… Tudtam… ebben az életben megnyílik számomra a kapu… újra…

Egy metaforával tudom remekül elmesélni azt, hogy mire láttam rá ma éjszaka. A Csillagok háborúja filmsorozatban a jedik csak egy, de hatalmas hibát követtek el, ami miatt az ő történetük úgy kellett történjen, ahogyan történt. A hiba: nem tanítottak a sötét oldalról. Csak annyit mondtak a tanítványoknak, hogy oda ne menj, meg hogy veszélyes. Nem engedtek betekintést, megtapasztalást, tehát ez a tér homályos, és zavaros terület maradt. És a homályban, mint tudjuk megjelenhetnek a démonok. A démonok, melyek az elnyomás szülöttei. Olyan energiák és minőségek, melyeket mi teremtünk olyan dolgokból, amiket elnyomunk mert nem kívánunk önmagunkban látni. S ezek a belső ‘démonok’ sajnos belépési felületek. Belépési kódnak érzékeltem őket éjjeli utazásom során.

Azt hittem, hogy mindez még egyszer nem történik meg velem. Mármint az elférfiasodás, és ez a mértékű önmagamból kifordulás. De, mivelhogy a legalapvetőbb minőségem: az akarat-erőt… ezt  volt a legnehezebb kiszabadítani a ‘sötét’ oldalam teréből. Ha a legerősebb gyengeségem felszabadul, abból válik a legerősebb erényem…

Már itt tartok. Elképesztő. Nincs rá szó. Megjártam a közepét, a magját annak, ami vagyok….  huhhhh. És megtörtént, aminek meg kellett. Látom immáron őket… tudom őket… érzékelem őket…

… és már nem ismeretlenek

… nem félek tőlük

… nincs gyökere a belépési kódnak

… nincs belépési kód…

Tudatos vagyok az árnyékos tereimre…

… és éberen figyelem őket…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük