Kint vagyok! Kikecmeregtem, jobban mondva kirobbantottam Magam az éjjel…

Minden elnyomó és lehúzó és visszafogó erő ellenére felül kerekedtem…. és az akarat ez esetben a katalizátorom, a megmentőm volt. Követtem a már kijárt utat. Azt az utat, ami már egyszer – sőt alacsonyabb szinteken már többször -, Haza vezetett. Ez a gyakorlatban csupán apróságok halmaza. Órára kezdtem kelni, hogy már a nap elején erős kézzel irányítsam az energetikai állapotomat. Kikergettem magam az ágyból, nem hallgatva semmire, nem nyújtva a két tudatállapot közötti teret, amiben oly könnyen elveszek. Egész napom a testem jóllétére szenteltem. Szó szerint szentelem, mert csak annyit tudok: kizsákmányoltam… és már jó ideje rájöttem az összefüggésre, hogy az apró véges részem – az emberem – nélkül nem tud a Teljes Lényem Teljességben Létezni, mert ez az apró, kicsi rész is hozzám tartozik. Elkezdtem azokat a tevékenységeket végezni, amikről Tudom, hogy segítenek újra összerendeződni. Jógázom reggel, este, meditálok, tudatalatti – árnyék – elmét tisztítok, és dédelgetem a testemet, az elmémet, mint a legkedvesebb kincsemet. Gyalogolok, gyönyörködöm a környezetemben, és igyekszem jelen lenni a testemben… A legjobb módon, ahogyan most csak tudok.

Hetente járok Lászlóhoz, a gyönyörű kék szemű ‘kínai’ orvosomhoz, aki segít nekem ebben az újra összerendeződésben. Segít nekem újra erőre kapni, testem-lelkem megtisztítani, hogy újra fel tudjak állni, s most már végérvényesen megdolgozzam azt, ami még mindig nem hagy lélek-szabadon élni.

Teszem a dolgom. Tudom mi az. Önmagamra koncentrálok. És bevált. Ugyanúgy, ahogy eddig is. Egyszerű út számomra. Alig telt el egy hét, s Haza érkeztem. Kinyílt, szerte foszlott a varázs fátyol… és újra Itthon Vagyok. Én Vagyok… Teljes Teremben.

… a Szeretet jött először pár napja, és a hála, ekkor már éreztem a tágulási érzeteket.

… és tegnap éjjel, elmerültem a Minden-Térbe, ahol a Mindenek Tudása Van.

Haza értem.

Te jó Ég! Hol voltam eddig?

Belépve ebbe e csodálatos Térbe, hosszan időztem ott, az Otthon létvilágában fürdőzve.

Újra innen szemlélődve, érzékelem csak, hogy mily sokáig és mily távol voltam innen.

Az előző hét munkájának gyümölcseként megemelkedett a rezgés szintem, és elkezdődött a tágulás. A rezgés emelkedés nem volt túl nehéz, mert ha van lejjebb a leglejjebbnél, akkor én onnan kezdtem emelkedni. Napról napra éreztem, ahogyan történik. Olyan könnyedén, mintha világ életemben ezt csináltam volna 🙂

Tegnap az esti meditáció után erős fej szorításom volt. Éreztem, hogy valami nagyon dolgozik. Később lefeküdtem aludni. Éjjel arra ébredtem, hogy valami rettenetesen érzem magam. Felébredtem, és rádöbbentem, hogy végig amíg aludtam rázott a hideg. Próbáltam egyszerűen csak vele lenni, elfogadni, bele is aludtam, de nem szűnt. Reszketve aludtam félig tudatosan. Görcsös és nagyon feszült is voltam. Egy szavakkal le nem írható készenléti állapotban. A tudatával annak, hogy itt valami van. Mikor felébredtem, mindezt az érzet halmazt lehoztam az emberi szférámba, és kimentem a wc-re. És nagy megdöbbenésemre reszketve féltem. És láttam, hogy a lényeg az, hogy a félésben meg tudtam tartani a lélek-tudatosságomat. Tudatosan féltem, így ez az érzelem nem került fölém, csak velem volt. Felkapcsoltam a villanyokat, mint egy gyerek, aki nem mer éjjel kimenni. Most már értem miért. Emlékszem…. Mert… tudtam, hogy itt van. Itt van a tér a megmérettetésre… És én önmagamat választottam… Kiszabadultam…

Miből szabadultam, és miért voltam ott, ahonnan kiszabadultam?

A történet tejes sötétségben kezdődik, ahol az elmúlt 18 hónapot töltöttem. Bezárva, elzárva, tér-vesztetten… és mindennek csak halvány lila gőz kategóriájú sejtésében. Azt érzékeltem, hogy az elmúlt 18 hónapot mennyire kicsi helyre beszűkülve töltöttem, és milyen megszállott voltam. Mindent feláldozva. A teremet, a lényemet, a saját fizikumomat, az emberemet. “Jól bevált” séma. Önfeláldozás… Megtettem már egy párszor életemben… mert ez az a kód, ami oly mélyen van betáplálva, hogy mindent visz, mindent felülír. Ez az a belépési kód, ahol az energiák beállnak egy sorba… s a cél: önpusztítás. Még mindig fut a a vezeklési rendszer. És ez az állapot, teljesen elhatalmasodott a teremben… nap mint nap befolyásolva, hangolva azokat a részecskéimet, melyek Önmagamra hangolásával éveket töltöttem… Éveket. Évek munkája…

… Most már értem… mit kellett meglátnom. Értem, hogy miért érzem magam a ‘már megint nem működik’-ben…

Nincs engedély a teremben arra, hogy működjön…

… szabotálom magam…

Én… önMAGam.

Bármit is értem el az utóbbi években. Bármit is fedeztem fel, ismertem meg, bármiért is dolgoztam önnön világomban… a régi mégis csak maradt… Ezért nem változik úgymond semmi sem a mindennapjaimban. És ezért ülök itt most ugyanabban a gödörben… Már hányadszor…

Mi történt az elmúlt időszakban? Megkaptam az adagomat. Mert így kellett legyen. Meg kellet kapni a dózist a “leglejjebb”-ből, hogy saját tapasztalásom legyen arról, hogy mi az, amiből elég volt… mi az, amit soha többet… És mit jelent az, hogy az engedésnek, a megértésnek és az elfogadásnak is van határa… és, hogy milyen fontos az, hogy ezzel tisztában legyek. Eljött az ember, és elhozta nekem. Elhozta a legalját, hogy rálelhessek… rálelhessek önnön teremtésemre… mely mindezt lehetővé és szükségessé tette…

Én vagyok a sorsom kovácsa…

… és én eddig önmagam ellen kalapáltam… 

El kellet menjen fizikailag távol, hogy meglássam. Nagyon kemény volt ez az időszak. Érzem, hogy sok döntés másképp született volna meg, és nem lett volna majdnem halálos ez az utolsó 18 hónap… ha nem ez lett volna a célja… A halál… Meg kellett ‘halnom’, hogy ott a ‘halál’ kapujában rálássak arra, ami az ‘egyetlen valóságomat’ minden szempontból áthatja. Ez az, amit meg kellett találjak… hogy végre másképp lehessen… s a halál helyett az életet választhassam. Önmagam pusztítása helyett önmagam építése mellett dönthessek.  Ez az időszak, melyben csak az árnyéka voltam Önmagamnak megmutatta azon részeimet, melyek az árnyékos oldalamon még munkálkodnak. Árnyék… oly kifejező. Megjártam a poklok poklát, ahogyan mondani szokás… de nem másért, mint megismerni azt a helyet, a sötét oldalamat, ahova nem süt még be a Nap. Nem vetül rá tudatosságom Fénye, s így öntudatlanul működik… Öntudatlanul működik már több ezer éve. Megjártam azt, aminél nincs lejjebb, hogy közelebb jussak önmagamhoz… ahhoz, aki valójában vagyok… S aki újra lenni akarok!

Ahogy ez a történet kibontakozott… Apró darabjaival, egyesével eljőve, és a végén teljes összefüggésében összeállva… mint apró puzzle darabok… megnyertem a teljes rálátást arra, hogy hol is töltöttem az elmúlt 18 hónapot. Önmagam börtönébe zártan, energiától és erőtől megfosztottan, elmerülve abba, amit úgy hívok, hogy túlzott engedés, túlzott megértés, túlzott elfogadás. Mert igen… ezekből is van túl sok. Amikor az ember hagyja, hogy belegázoljanak a saját terébe, nem szabja meg saját határait… ‘kiteszi magát az asztalra… ebek harmincadjára’… Megtanultam. Látom… Érzem, hogy hol van a határa a feltétel nélküli szeretettel való létezés egyensúlyának… és, hogy milyen fontos az emberi életben a  kölcsönösségre törekvő adok-kapok energia keringés…

6 órát töltöttel el így, ebben az árnyékoldalba való utazással. Majd reggel 7-kor sikerült elaludnom… a fizikumom számára nagy igénybe vétel volt. Ott volt az Én, aki magáért dolgozik, aki meg akarja haladni mindazt, ami eddig volt. És ott voltam én, aki ‘önmagam ellen’ állt csatába… minden erejével küzdve, hogy fenntartsa mindazt, ami eddig volt. Mert ugye erős a szokás hatalma… És a harc sokáig tartott, mert mindkét oldalamban ott sugárzott lényem teljes ereje. Az éjjel oly keményen odatettem magam… csak úgy süvített… lobogott a hajam… az agyam majd szétesett… oly erővel voltam képes az Egy térben való Levésre, hogy a fizikumomnak nagyon megerőltető volt. A testemnek nem is annyira, elég jól tudtam koncentrálni, hogy laza maradjak… de az elmém… drága társam… óriásit alakított 🙂 Oly elszántsággal volt társam abban a nyomás nélküli térben… oly elhatározással és együtt levési élménnyel adta meg magát az ismeretlennek… óriási volt partnerként, ahogy beletette magát, és engedett. Tágulni, tágulni, és szétszóródni oly mértékben, hogy az már a fizikai síkú sűrűségét is megbolygatta. Azt a fej nyomást… huhhh. Érzékeltem már ilyet több éve az első ilyen csatlakozási állapotomban… na de ez… Tudtam, hogy engednem kell. Ekkora erőre volt szükség, kitoloncolni mindazt a teremből, ami már nem vagyok. Úgy érzem hatásos voltam, az új választásom megszületett. Már csak a fizikai térből, a sejtekből, sejt közötti terekből, aurából és az asztrál testből kell ‘kivágni’ az eltorzulásokat, és helyre kell hozni az energia áramlást… engedem… történik…

Ez a harc tegnap éjjel lejárt. Valahol ott a legmélyén Tudtam, hogy végeztem… Megviselt… de érzem… minden rendben, most megpihenhetek….

Olyan érzés volt életemben először, hogy hátra dőlhetek…

És a hála működik…

háááát….nincsenek szavak, csak tátogok, mint egy hal….

Köszönöm….

Köszönöm a Jel-enlétemet…