Nem szeretnék emberként megélt történetekbe belemerülni, inkább egy történeteken keresztül ívelő tapasztalást szeretnék megosztani. A tapasztalást, melyet érzéseim szerint már sokan magunkévá tettünk előző életek folyamán, de még határozottan a régi mintáink működnek bennünk. Ez az élet tökéletes terepe annak, hogy a már felismert és beismert régi mintázatokat átfordítsuk, és elkezdjük begyakorolni az újat a mindennapi munkánk és életünk szintjén. Az egyéni fejlődésünk fő célja… mely következményeként a néplélek is fejlődik… és a Föld terében elfoglalt helyünk által a Föld tere, és az ezt befoglaló Egy tere is hangolódik. Minden az Egy felé áramlik… és minden az egyén szintjén kell elkezdődjön. Hiszen az Egy… jelenleg apró részecskékből áll. S ezen részecskéknek a földi vaskor időszakából kilépve a legfőbb feladatuk a könnyed áramlásba való visszatalálás.

Az én küldetésem itt és most az, hogy elhozzam e rezgéseket a mindennapi életbe, és segítsem az erőfeszítések korát áthangolódni a szabad áramlás korába… az önfeláldozás-önfeláldozódás korát átkísérni a kölcsönösség korába, ahol minden emberi lény éber arra, hogy elsősorban mag-a miatt van itt ebben a Föld nevű ön-képző központban… nem másért… nem másokért. Az Egy apró részecskéjeként azért vagyunk itt, hogy önmagunk fejlődésén dolgozzunk… és ezáltal közvetetten fejlődik az emberiség kollektív tere, a Föld tere és az Egy maga. A kölcsönösség kora ezen a tudáson alapul. Ahol az ember tudja és érzi, hogy nincsen Szent Ügy. Nincsen Szent Cél… és az ezekért való feláldozódás nem az Egy-be visz. A kölcsönösség kora ezzel szemben arról szól, hogy minden ember tudatosan és elsősorban önmagán dolgozik. Tudva, hogy semmi egyéb, önmagán kívülre kihelyezett cél nem lehet fontosabb annál, hogy Ő, mint az Egy apró részecskéje megmaradjon és önnön tudatára ébredve létezzen. Fejlődjön és áramoljon. Mert, ha Ő saját magát valami másért odaadja, akkor az első számú Univerzális Törvényt sérti meg azonnal: “Minden Egy.” Ameddig önmagunkat hátrébb soroljuk valaminél, addig semmibe vesszük ezt a törvényt. És újra és újra meg kell járnunk ezt a kört… az Egy-be tartó spirális utunkon. 

Itt vagyok én most. Már egy jópár élet hossz óta. Az érzettel, hogy felelősségem óriási, hisz maga vagyok a teremtő, a leghatalmasabb erőkkel a teremben. Mennyi mindent tehetek… mennyi mindent kell tennem… Ezzel a tudattal, magamra veszek mindent, a világ fájdalmát (mint Isten fia), hogy kezeljem azt…. megtartom a Földet (mint Atlasz)… felveszem magamra a tökéletes lénynek levés elvárását, aki mindent megért, mindent megold, mindenre tudja a választ…. és beleadok apait-anyait a teremtésbe, a tetteimbe, a kiáramoltatásba, a tér fenntartásba, és rendezésbe… mint maga a Teremtő… Ez az az állapot, amikor túl sokat teszünk… és a legtöbbet… kéretlenül… Tehát az hogy nem kapunk érte viszonzást, már az elején benne van az ügyletben. Olyan esetekben sem más a helyzet, amikor kimondva, vagy kimondatlanul megtörténik a ugyan a segítség kérés, és annak fényében teszünk bele ‘mindent, minden áron’…Teljes erőbedobással. Ezek a helyzetek sem tudnak Egy-ségesek, Egy-arcúak lenni, hisz a feláldozódás, az önfeláldozás alapvetően megszünteti az Egy-séget. Az önfeláldozódás terében nincs viszonzás, nincs kölcsönösség, nincs hála. Az, aki feláldozza, beáldozza magát valami másba, mindig úgy érzi, hogy ‘odaadott mindent, még annál is többet, mégis mindenki milyen hálátlan’. Ám a hála azért nem tud létezni ebben  térben…. mert megtört az Egy. A tört-etéssel… megtörik az Egy Árama. Nem tudunk hálásak lenni, és nem tudunk hála rezgéseket befogadni. Ezért érezzük magunkat egyedül, kimerülten… átadva magunkat a kozmikus magánynak, érezve a hálátlanság fájdalmát. Egy-értelműen ennek így kell lennie, mert máskülönben beleragadnánk ebbe az Istent-játszó állapotba és beleringatnánk magunkat, mert hát minden szuper volna: én vagyok Isten, és az emberek hálásak nekem… A hálátlanság érzete az a jel, ami fel kell ébressze a lelket, hogy ki tudjon szállni ebből az állapotból és tovább tudjon fejlődni…

Tehát, ahol most vagyok…. megjárva a ló mindkét oldalát, itt a kettősség gyakorló terében… elérkeztem abba a tudatos állapotba, ahol érzékelem az egész lovat, a két végletet, és a közepet. Már szavaim és mondataim is vannak ennek kifejezésére, így megkezdődhet a behangolás, hogy fel tudjak ülni a ló hátára. Meg tudjak érkezni abba az állapotba, ahol kezemben tartom a teremtő erőmet, és használom is teljes felelősséggel és tudatossággal… ám azzal az érzettel, hogy tudom, egy része vagyok a Mindennek. Tehát kiveszem a részem a teremtő felelősségéből, de nem veszem magamra annak egészét. Nem csúszok bele a ‘minden áron’ állapotba. Nem hajtok, nem sűrítek, nem törtetek, nem hajszolom a célt, nem engedem a túlnyomást, a nyomulást. Nem áldozom fel magamat, és nem húzom bele a körülöttem lévőket azzal az energia örvénnyel, melyet jól ismerek… Amikor megmozdítom a teljes teret, minden résztvevőjével, és a cél irányába állítom, fókuszálom és kérlelhetetlen koncentrációval áramoltatom. Jól ismerem ezt az erőt… sokan jól ismerjük… Ezért sokunk épp abban a tudatosodási fázisban van, amikor az alázat, a tiszteletteljes jelenlét, és a belátás erejének gyakorló terében jelenleg az a dolgunk, hogy visszaengedjük magunkat az erőnkhöz. Szabaddá tegyük újra az Univerzális Erőhöz való hozzáférésünket, és elengedjük az irányában érzett tartózkodásainkat… megélt történeteinkből tanulva… a belátás erejével.

Már tudom, hogy nem kell megfeszíteni az erőt, nem kell megfeszülni… mert az nem az Egy-be visz. Tudom, hogy maga a feláldozás, a Földön tapasztalható legerőszakosabb cselekedet… amikor megfeszítem az erőt és erős nyomást, hatást gyakorolok a térre egy központi fókuszpont felé. Tudom azt is, hogy ennél már csak az arrogánsabb és erőszakosabb, ha önmagamat áldozom fel… hiszen annyira akarom, hogy valami úgy történjen, ahogy én akarom, hogy annak érdekében magát az Egy Valóját áldozom fel. Amikor annyira megfeszítem a szinkronicitás terét az egyéni akaratommal, hogy megszűnik az Áramlás… csak sodródás van. Az Akarat-Erő erős, Jang teremtőerő. Fókuszált és elszánt, ha nem tesszük mellé Jin párját a Tér-Erőt, akkor túlsűríti a teret. Azt már tudom, hogy nem érdemes túlsűríteni a teret, mert ahogy sűrűsödik, egyre nehezebb benne stabilan manőverezni, és ezáltal egyre nagyobb az elcsúszás, belecsúszás felülete… és ahogy a fizikai energia szint egyre csökken, egy ponton elkerülhetetlen a megborulás.

És azt is meg kell tanulnom, hogy én mint része a teremtőnek ugyanolyan fontos vagyok, mint akármelyik más része, hiszen minden apró részecske ugyanolyan része az Egy Mindennek. Ugyanolyan fontos minden pillanatban, mint azok, akikért például épp dolgozom. A bennem felmerülő merőben új teremtőnek lenni érzés: a RÉSZTVEVŐ álapota. Részt veszek az Egy Minden Rendszerben… immáron tudatosan… a ló hátán, középen. Részt veszek az életemben, a közösségben, a térben. Ez az állapot jelenti azt az egyensúlyt, amikor akarok, teszek, irányítok (jang), és engedek, hagyok, érzékelek, áramlok (jin) energiák egyszerre vannak jelen a teremben, azok arányát folyamatosan, tudatosan kezelve, egy rugalmas egyensúlyt megtartva. Érzékelve a szinkronicitás teljes rendszerét, annak folyamatos működését, és BENNE önmagamat, aki bár tudja kívülről szemlélni, és uralni, vezényelni az egészet (mert ezt már jól begyakoroltam az utóbbi életek során, amíg ‘Istent játszottam’), de annak is folyamatosan tudatában van, hogy hol van az ő apró helye ebben az Egészben. Tehát számomra itt van az ideje a BELEENGEDŐDÉSnek. Megtartva mindazt a képességet, amit már jól begyakoroltam, tehát teljes tudatossággal és a rálátás képességével kezemben tartani a teremtő erőmet ÉS beleengedődni abba az érzetbe, ahogyan a rendszer működik, érezni az Áramlást. Érezni a rendszert belülről, látni azt belülről, és látni magamat egyként a többiek között… És hagyni, engedni azt, hogy ahogy én is hatással vagyok a rendszerre, úgy a rendszer is hatással lehessen rám. Ahogy én hozok el helyzeteket a környezetembe, úgy a körülöttem lévők is elhoznak számomra.

Minden tér és minden résztvevő tükör. A történet – melyben részt veszünk – pedig egy tér… a megfigyelésre, a gyakorlásra. Az, ami egyén szintjén az én részem egy történetből, az azért történhet meg velem, mert a belső teremben ugyanazt teszem önmagammal… – én… magammal -, mint azt a tükröm és tükreim mutatják körülöttem. A megtapasztalt tér-állásban tisztán lehetett látnom, ahogy a bennem élő férfi túlfeszített Jang energiái erőszakosan, erőfeszítésre hívtak… és megfeszítettem az erőt… a teremben. Láttam, ahogy a túláradás, a túlnyomás egyre erőteljesebben nyomul, és nyomul be a Jin terekbe, átvéve ott az uralmat és az ott lévő erők feletti irányítást, használva azokat az erőket is a fókuszpont felé áramoltatva. Éreztem magamban az erőt és éreztem magamon a megerőszakoltságot egyszerre. A bennem élő férfi eluralta a teret és erőszakot követett el – megszakította az erőt. A bennem élő nő, pedig csak hagyta… hagyta, hogy meg-erő-szakolják, és amikor már nem volt elég tér és energia a jelenlétéhez, egyszerűen kámforrá vált. A Jang energiák még egy ideig tudták egyedül tartani a teremet, hisz minden fellelhető energiát magába nyaláboltak… de aztán jött a széthullás… ahogyan annak lennie kell.

Itt tartunk most emberi kollektív tudat terekben, itt tartunk most egyéni terekben és itt tartunk most sok helyütt csoport-dinamika terekben. A felismerés, a belátás magától megérkezett azonnal. Nagyon-nagyon régóta dolgozom már ezzel… és tudom, hogy a belátás energia tere az, ami ezekben a történeti terekben oldást hozhat. A belátás energia ereje felszabadítja a teret és elkezd oldódni a töredezettség, az elválasztódás… és a két fél újra egymásra tud találni. Az újra összeálló Egy terében, megjelenhet a hála… ami forrasztófűként meggyógyítja az egyéni részeket a széthullásukból, és gyógyítja az Együtt-öt is, segíti az Egy-be rendeződést. Az én teremben a belátás megtörtént. A belátás mindkét részemről. A bennem élő férfi belátta, hogy akaratával újra megerőszakolta a bennem élő nőt, és a túlnyomulásával átgázolt rajta és kihasználta egy általa fontosnak tartott cél érdekében. A bennem élő nő belátta, hogy ismét feladta önmagát, az erejét, és elmenekült. A belátás erejével felszabadult a tér és feloldódott a törés. Megérkezhetett a megbocsájtás… a belátás erőre válaszul. Így megérkezhetett a megértés, mely elvisz egy olyan érzés-térbe, ahol tudom, hogy nincs is mit megbocsájtani. És ekkor megéledtek a hála rezgései, melyek elkezdték gyógyítani a teret… És ez az a tér, melyből tisztán lehet látni. Látni magamat, a történetben. A résztvevőket és a körülményeket… a tükröket… és megelevenedik a belső tereim mintázata, amire valós feladatom irányul… hogy ezekben a terekben, leemeljek szem-kötőket, megmozdítsak berögzüléseket, kiengedjek fájdalmakat, és megengedjem az áthangolódást… A saját teremben, saját fejlődésemben… Tisztán látom a törés-mintámat, s követve ezt látom az emberiség kollektív, vagy akár a magyar néplélek törés-minta-rendszerét is. Mi teremtettük, mi vettük magunkra. Az, ami MOST a dolgunk nem más, mint megrázni magunkat, hogy a törés-kód-cseppek lehulljanak rólunk. Lerázzuk magunkról, mint kutya a vizet. Elfogadva annak tényét, hogy minderre szükség volt, és legjobbat tettük magunkkal… s ráébredve a változás tényére, egyszerűen a mást választani. A törés-minta legyen a múlté… az új választásom: EGYBEN vagyok, EGÉSZ vagyok, TELJES vagyok… újra.

Emberként, lélekként megérkezni abba a jelenlétbe, melynek felelősségét és célját mag-unkban hordozzuk nagy kihívás. Ezzel a lépéssel lemondunk arról a jól bevált és igen kényelmes eszközünktől, amit kivetítésnek nevezünk. Az utóbbi hetek élet-élményeibe erős jelenléttel, tudatossággal mentem bele. Saját fejlődésem céljából erőteljes kísérletet végezve önmagam fejlődésének érdekében. Annak érdekében, hogy megszülessenek bennem azok a tapasztalások és tudatos élmények, melyek elég erősek lesznek ahhoz, hogy egy életre elég legyen a hatása… szellem-idő-térben mérve. A kísérletek tapasztalásait nézve számomra a legnehezebben emészthető része az elérkező történeteknek az, hogy még a mai napig is kész akarva beleengedem magamat olyan helyzetekbe, ahol megsemmisülök, beáldozódom. Kész akarva, tudatosan, saját döntésből. Hogy miért? Kíváncsiságból, csillapíthatatlan lelkesedésből, kalandból, ügybuzgalomból, erő-teljes célra-tartás miatt, határaim feszegetésének szükségességéből, bajtársiasságból, kegyelmességből, könyörületességből… és ami a legerősebb: MERT NEM TUDOK MÁST… 

Sok-sok ehhez hasonló már felismert, saját tapasztalatból eredő bölcsesség van jelen a földi térben egyéni és csoport szinteken, amit ebben az életben gyakorolnunk kell… hogy átíródjanak a minták… A cél az, hogy TUDJUNK MÁST…

Gyakorolni!… mint minden mást, itt a Földön… ahhoz, hogy beíródjon, hogy sajátunkká, sajátosságunkká, jel-lemünkké váljon. A gyakorlással hangolunk… áthangolunk. Ezért nagyon fontos, hogy minden megnyilvánulásunk után – úgy ahogy van felkészülés, cselekvés -, legyen lezárás és utómunka is. Ez a legfontosabb. Az egyéni Isten-részecske fejlődésünkhöz meghívjuk a gyakorló teret, elérkezik a feladat, cselekszünk, majd összegezzük, hogy hogyan sikerült annak gyakorlása egyéni és csoport szinten. Ezért vagyunk itt. Önmagunkért és Egy-másért. Ezért vagyunk itt a Földön. Az általunk támasztott körülmények által elérkező minden történés ehhez a sok egyéni fejlődés-feladathoz áll össze…  A díszletek, a történet, a szereplők… és a tükrök… Hogy gyakorolni tudjuk… mag-unkat.

Itt lehet érzékelni a különbséget a között, hogy a cél rajtunk kívül áll… vagy mi magunk vagyunk az. Még mindig a kivetítés csapdájában vagyunk, vagy megtaláljuk mag-unkban a létezés célját, okát és felelősségét. Mi miért van? Mi az ok és mi a cél? Miért vagyunk itt? Ki szolgál mit? Meg tudjuk-e engedni, hogy a feladatok (történetek) szolgáljanak minket? …, s ne mi szolgáljuk a feladatot?… Megengedjük-e az áramlást… a kölcsönös energia keringést?

El tudjuk engedni az erőltetett meneteket, a túlsűrített tereket, melyek a még a régi minta alapján állnak össze a ‘szent cél’ érdekében? Meg tudjuk engedni, hogy az odaadás, elköteleződés, bajtársiasság terében megjelenjen az egyén és csoport terének egyensúlya? Meg tudjuk tanulni és begyakorolni a csoport és az egyén arányának egyensúlyban tartását? Meg tudjuk érteni azt, hogy csoport csak akkor van, ha az őt alkotó egyének megtartják magukat annak, akik, és erejük, fejlődésük teljében vannak? A feláldozás-önfeláldozás nem csak az egyéneket töri meg, de a megtört énekkel együtt a csoport is széthullik. Látjuk, hogy mit jelent valójában a széthullás veszélye, a szétválasztódás karmája?

Meg tudjuk teremteni ennek a csodálatos mondatnak a második felét is?

Mindenki egyért, és egy mindenkiért…

Amikor a közös tér azért van, hogy a benne résztvevő Isten-részecskék fejlődjenek? Ön-Mag-ukban, hogy aztán az emberiség tere, a néplélek tere, a Föld tere, az Egy tere is mozduljon az egyéni fejlődések által. Meg tudjuk változtatni a látószögünket? Be tudjuk helyezni a felelősséggel együtt a célt is önmagunkba… hogy ezentúl ezért a célért dolgozhassunk? Meg tudunk tanulni új mintázatokat és azokat gyakorolni… a régiek folytatása helyett? Megengedjük, hogy amit már régóta látunk a térben, az megérkezhessen a mindennapi életünk gyakorlatába? Meg tudunk tanulni mi emberek egymásra hallgatni? Mind más és más képességekkel rendelkezünk… Van, hogy olyan hoz el valami fontosat egy adott pillanatban, aki általában csöndben van… Újra meg kell tanulnunk hallgatni egymásra… értékelni egymás megérzéseit, tudását, terekhez való hozzáférését… látni a kincseket, melyeket Egy-másnak hozunk el… apró Isten-Részekként.

Kifejezem hálámat. Hálámat önmagam felé, hogy itt vagyok a földi ön-képző központban, és csinálom ezt az élet nevű dolgot. Hálás vagyok az életek hosszú soráért és a belőlük megérkező tapasztalásokért. Hálás vagyok a folyamatosan táguló és minőségében egyre árnyaltabbá váló tudatosságomért. Hálás vagyok ember társaimért és az általuk-általunk megnyilvánított terekért. Hálás vagyok a történetekért, melyek mindannyiunk fejlődése érdekében érkeznek el hozzánk. Hálás vagyok a tükrökért, akik körülöttem állnak, és megnyilvánulásaikkal segítenek önmagam feltárásában, hangolásában, fejlődésemben. Hálás vagyok azért, hogy az így vagy úgy, de mindenképp elérkező ébresztő-kihívásokat tartalmazó gyakorlótereket ebben a térben élhetjük meg… Egy-mással, Egymás által, az Egy-ütt terében. Köszönöm, hogy vagyunk. Köszönöm a lehetőséget, hogy ebben a térben tanulhatom meg a Mag-amét 🙂 Odaadó, figyelmes és tudatos tanuló tér, mely tiszta jelenléttel, őszinte szóval, a belátás erejével és az erre válaszul megérkező megértéssel és elfogadással újra és újra felszabadulva, csodálatos lehetőségeket tud elhozni számunkra gyakorlásokhoz az egyéni és a közös Isteni terekben történő fejlődésünkhöz.