Emberiség-kollektív terekben utaztam… újra… Ráláttam olyan terekre, ahol tisztán látszik, hogy ma élő nőként  és férfiként milyen nagy erőkkel dolgozunk a vaskori minta-rendszerek áthangolásán, férfi és nő új szövetségén. Sokan jöttünk lélek-választásunknak megfelelően olyan feladatokkal, mely szerint saját életünkben való párkapcsolati minták gyógyításával hozzájárulunk a Föld-kollektív-tér és az emberiség-kollektív-tudat-mező  fejlődéséhez. Érzem, minden emberi mértékű lépésem kitágul, és belerezeg a kollektív terekbe… Minden, amit önmagam terében áthangolok, gyógyulást eredményez Gaia lelki tereiben is.

Nőiség terekben utaztam, ahol láttam, hogy legtöbbünk ugyanazt a programot futtatja, és ez az, ami meggátol bennünket abban, hogy az Igazi Szerelmi kapcsolódás, az öt dimenziós együtt-élmény hosszú távon jelen lehessen életünk párkapcsolati tereiben. Életem és benne lélek-tisztulási folyamatom egy olyan pontján állok, ahol óriási esélyem van arra, hogy valóban megtörténjen, aminek meg kell, és meg tudjam valósítani azt, amire egész életemben készültem. Amiért sok éve erőteljesen dolgozom, haladom meg önmagamat több ponton és témában… folyamatosan… egyik világomat megváltva a másik után. Közel vagyok, nagyon közel, hogy azzá váljak, aki képes nem csak rövidebb időszakokra megélni, de egy életet a SzerElem frekvencia energetikai terében leélni. Itt az esély, és érzem nem adom fel, és NEM ADOM ALÁBB! … Mert emlékszem… Testem lelkem… minden sejtem… Emlékszem az érzésre, emlékszik a testem, emlékszik a lelkem… a szépségre, a gyönyörűségre, a közösen teremtett tér erejére… Nem elégszem meg valamivel, ami relatíve jónak tűnik, ha magam körül a világban körül nézek, de a szívem tiszta terében őrzött párkapcsolati képekhez messze nem ér fel. Nem elégszem meg, és hitem szerint dolgozom önmagamon tovább, hogy azzá váljak, aki meg tudja élni azt az aranykori minőségű kapcsolódást nőként, amit oly’ tisztán érzékelhetően hordozok mag-amban. Tisztán láthatóan és érzékelhetően hordozom, apró gyermek korom óta. Ott fénylik a szívem terében, hordozom testem érzeteiben, lelkem kép-leteiben. Az utóbbi években sokat utaztam ezen frekvenciák és minták rezgés-környezetében, olyan életek terében, ahol ebben az életminőségben éltem itt a Földi világban emberként. A bennem élő világ erős és tiszta. Tisztán emlékszem mindenre. S nem adom alább. Tudom…. hogy ez életre ez a dolgom… mint sokunknak. Emlékezni és tisztulni, s vezetve lenni ezáltal a belső kép által. Elengedvén a beszűkült perspektívákat, képessé lenni újra a Szabad Áramlásra… a párkapcsolati terekben is. Teszem a dolgom, mint sokan mások… mert igen-igen sokan vagyunk most a Föld terében, akik számára már egyértelmű és tudatos küldetés a férfi-női kapcsolódási terek egyéni és kollektív gyógyítása, s a gyógyulási folyamat tanítása. 

Nem lehet aranykori kapcsolatot behívni, élni, amíg még futnak vaskori minták bennünk, s a párkapcsolati minta-rendszer igen összetett, sok-sok minta alkotja… A belül futó hitrendszer alapján rendeződik körénk az életünk, s annak tartalma. Ahogyan én is megélem az utóbbi időkben, van lehetőségünk öt dimenziós kapcsolódást megélni akkor is, ha még futnak bennünk vaskori rezgésű párkapcsolati minta és hitrendszerek teremtő funkcióban. És valóban csodálatos élményeket szerezhetünk, melyek által nagy mértékben gyógyul testünk, lelkünk s jó ezekbe a pillanatokba belepihenni, töltődni. Viszont, ameddig még működnek bennünk – még ha kis mennyiségben is – olyan, az elmúlt kétezer évre jellemző női hit- és értékrendszerek, melyek akár minimálisan is, de a szabad létezés, vagy az egyenrangúság és a kölcsönösség ellenében hatnak… időről-időre meg kell mutassák magukat ezen gyakorló terek, hogy megtalálhassuk és kezünkbe vehessük azon én-részeinket, melyek még alacsony frekvenciás, tört programok szerint működnek.

A valódi, Isteni kapcsolódást – melyet azóta érzek belső önmagamban, mióta e világra születtem -, az utóbbi években már manifesztálni is tudom az emberi életemben. A nővéreim között egymással meg tudjuk élni mióta egymásra találtunk. Megtaláltuk egymást, hasonló frekvencián élünk, s képesek vagyunk saját és a közös csoport frekvenciánkat igen magasra emelni, s ezekben a terekben csodálatos élményeket megélni, tanításokat lehozni, gyógyításokat megtenni, megosztani, együtt lenni, együtt működni. Női körben, nők között a kristály tiszta, Isteni Igazsággal átitatott, gyönyörűséges és szerelmetes kapcsolódás  szerves része lett az életemnek. Ezt az érzést, érzetet megtaláltuk magunkban, s meg tudjuk osztani egymással. Tudjuk közösen, kölcsönösen teremteni. Emlékszünk rá korábbi élet-időkből, és mindannyian vágyunk is rá erősen, hogy újra eljöjjön számunkra a párkapcsolati tereinkben is. Hisz igen sok életen keresztül nem volt részünk ebben a földi gyönyör-űségben. Se nővérek között, sem párkapcsolati terekben. S ez életbe is úgy érkeztünk, hogy a  jellemző minták, amiket hordozunk: az apa hiánya, férfi jelenlét hiánya, férfivel való igaz kapcsolódás hiányának kondicionáltsága, és a férfi és nő közötti küzdés, versengés, civakodás mint létforma, az együttműködés képességének hiánya, az alá-fölé rendeltség, mint kapcsolati minta … vagy a kozmikus magány mélyen gyökerező hitrendszere. Fel kell ismernünk, ha futnak még bennünk – minden eddigi munkánk után is – olyan vaskori kapcsolati minták, melyekre rá kell látnunk, és át kell hangolnunk. Amíg a kondicionálásunknak ezen részei futnak, bevonzzuk azokat a férfiakat, akiknek az a dolguk, hogy ezt megmutassák nekünk… míg szükségünk van rá… hogy rálássunk… önmagunk gyógyításának folyamatában.

 

Mi az, ami nem engedi az aranykori mintázatú kapcsolódást, együtt-öt, valódi Igaziságot teljeskörű létformaként megnyilvánulni?

A következő minta, melynek feloldásán dolgozom:

… Annyira kevés szeretetet, együttlétet, odafigyelést, gondoskodást kaptam gyerek koromban, hogy azóta működik bennem egy program, ami által mindenkinek, akitől bármilyen kisebb-nagyobb, kevesebb-több jót kapok, megengedek olyan dolgokat, is melyek nekem fájnak, ártalmasak, rongálnak, vagy egyszerűen csak viszik az energiámat. Ez a hitrendszer alakult ki bennem, nőként, életem korai szakaszában. A jóért mindig fizetni kell valamivel, valamit mindig adni kell, tűrni kell érte. A fejlődésem során ez a mintázat jól láthatóan változott, enyhült a kezdeti időszaka óta. Mára olyan mértékre lágyult, hogy alig látható… de jelen van. Olyan kifinomult módon képezi részét az életemnek, hogy ahhoz, hogy rálássak, ki kellett lépnem az elmém számára ‘normális’ perspektívából, érzetvilágból, a mai világ norma-rendszeréből… s egy aranykori minőségben megélt életem érzés világában megmerítkezve, onnan rátekintve tudott egyértelművé válni számomra. A motani felismerésem engedett rálátni arra, hogy ez a rongáló hitrendszer még él bennem. És felismertem azokat a futó mechanizmusaimat is, melyek még mindig megengedik másoknak azt, hogy ártsanak nekem. Igaz olyan szubtilis szinten és módon, amit a ma élő emberek 99%-a nem tekint annak.

Hogyan? Hisz nem vernek, nem bántalmaznak, még csak nem is kiabálnak velem. Mégis az agresszió, az arrogancia kibillent állapota jelen van. Ráláttam erre, és megugrottam az új szintet. Kitisztult az érzés világomból több ezer évnyi élet-idő terhe, súlya, a vaskori világ képe, és norma rendszere. Eme új terekben érezve magamat, ezt a női és párkapcsolati lét-minőséget megérezve határozottan ki tudtam már jelenteni, hogy az itt és most-tól kezdve senkinek nincs joga ahhoz ezen a kerek Földön hogy a belső feszültségét, energia hiányát kivetítse rám… még akkor sem, ha mindezt teszi jogosnak érezvén, mert ő rosszul van, vagy fáradt. És akkor sem, ha látom, hogy ezen viselkedés egyszerű oka az eszköztelenség és a tehetetlenség… s mindezt társként megértem. A vaskori minták szerint energiából kevés van és szűkségben él az ember. Ha pedig szűkség van, a szükség nagy úr, s energia hiányos állapotában a legtöbb ember öntudatlan programokat futtatva nem tud mást csak hisztizni, és a szegény én stílusú, energia rablás című, ego játszmába betekeredni. Rendben van. Ez a mai világban így van. Mindezt látom és elfogadom. Megértem… s ezzel egy időben áramlott át rajtam az érzés, hogy ez a kivetítés egy olyan szubtilis erőszak, mely az alig látható tereken belül is alig érzékelhető… mégis nagy lépés ennek a minta rendszernek a lerakása. Fejlődésemben elértem azt a pontot, hogy nem kérem és nem engedem az erőszakot, az agressziót semmilyen téren és semmilyen szinten:

  1. sem az energia rablást a szegény én módszerrel, figyelem-csapda energia rablással, a megértés és a szeretet teljes elfogadás oltárán
  2. sem az együttből való önkényes kivonódást az öntudatlan kiszakadás módszerével

A párkapcsolati tér, közös teremtésű lényében ez agresszió. Igaz sokkal kifinomultabb, mint a direkt, közvetlen, könnyen felismerhető fizikai vagy verbális rongálás. Fejlődésünk során elérkezünk abba a stádiumba, amikor az arrogancia legkifinomultabb szintjeire kell tudnunk rálátni ahhoz, hogy a bennünk élő férfi és női felünk egyensúlyát tovább tudjuk fejleszteni. Kondicionált mintarendünkből, a mélyen futó hitrendszereinken keresztül nézve ezeket sokáig észre sem vesszük. Mai világunk tele van olyan helyzetekkel, amikor az ember előadja a ‘szegény én’, a sértődött, vagy az önsajnálat játszmát… Teszi ezt, amikor valami baja van, vagy nehézség üti fel a fejét az életében. Ugyanez a játszma kezdődik el, amikor az ember hol ezen akad ki, hol azon, hol egy másik ember dolgán borul ki, hol azon kapja fel a vizet, hogy egy másik ember kifejezi, megosztja vele véleményét, érzéseit, nehézségeit… s ő eszköztelenségében tehetetlenül a vagdalózásba menekül, s ezzel kivívja magának a rá irányuló figyelmet. Hisztizik = figyelmet zsarol ki = energiát visz. Kommunikációja goromba, otromba, szeretetlen. Létezése szűk, látómezeje korlátozódik az ego kicsiny tereire, jelenléte halvány és felszínes… jelentőség, lényeg és kapcsolódás nélküli. Állapota zárt, szeparált, sündisznózó, szúrós, éles. Úszik a sértettségben és önsajnálattal táplálja magát az áldozatiságában, majd kivetít, hibáztat és bűntudatot akar kelteni. Öntudatlanul minősít, kritizál, és beleköt mindenbe… VÉDEKEZÉSRE KÉNYSZERÍT és SAJNÁLATRA. Kimerült és energiátlan ezért elkezdi a párja energiáinak begyűjtéséért folytatott játszmát: Az áldozatiság állapotának fenntartását energia begyűjtésért.

Az én csapdám eddig ezekben a szituációkban ez volt: szeretetteljesen jelen lenni, megérteni, tekintettel lenni, elviselni, tűrni, majd a mindennapokban állandóan figyelni, hogy nehogy megsértsem, nehogy olyat mondjak, amin kiborul, megsértődik… s ezen az úton elérkezni oda, ahol érzéseim nem kifejezése mindennapossá válik, hogy elkerüljem ezeket az én szemszögemből teljesen feleslegesnek érzékelt emberi konfliktusokat, melyek lélek-mintázat szintjén hatalmas teremtő erejű tört-programokra kívánták felhívni a figyelmem. 

Eddig a kondicionáltságomnak megfelelően azért a jóért, amit másoktól kaptam, mindezt automatikusan megengedtem, elnéztem, elviseltem, elfogadtam… hagytam… mondjuk úgy engedékeny voltam… mert ma, a 21. században élő nőként futott bennem az a program, hogy a páromtól kapott jóért fizetni kell. Kapok egy kis jót, majd tűrök, megengedek, megértek, elfogadok, elviselek olyan tetteket, melyek ártanak nekem, és rongálnak engem… Elfogadom azt, hogy gyermek énjébe zárultan eldobja magától a felelősséget, hogy tehetetlenségében engem hibáztat. Elfogadtam, hogy mindezzel egy időben elszívja az energiámat, tőlem várja a megoldást, és a válaszokat. És elfogadtam azt is, hogy mindebből tudata semmit nem lát és nem érzékel, s ezen történések tartalmára legtöbbször nem emlékezik. S mindezekkel együtt, habként a tortán elfogadtam az együtt térből való öntudatlan kiszakadás miatti fájó egyedül maradottságot, a félig üres együtt-öt, mely azonnal megjelent a közös terünkben, ahogyan ő ego fájdalmában összehúzta magát és pillanatok alatt felhúzta az önvédelmi falakat s kivonta magát a térből. És láttam magamat kívülről, ahogyan tűröm a hisztit, igyekszem helyt állni, tartani a szer-elem teret, próbálok energiát áramoltatni a másik félhez, – átszeretni a férfi -, hátha tudok neki segíteni, hogy ezzel segítsek az együtt terünkön, s ezáltal magamon is… És láttam magamat, ahogy várok, hogy a férfi magához térjen, és újra lehetségessé váljon a kapcsolódás, az összeforrasztása annak, ami szétszakadt…. s a várakozás ideje alatt egyedül fenntartani a teret, melyet kettőnknek kellene… s erőnek erejével alátámasztani, energiával, szeretettel tölteni… várni…. megtartani…. támasztani… Én eddig azt hittem, hogy ez így van jól… vagyis, hogy ez így van…

Viszont ez nem aranykori minta… mert komoly erőfeszítésbe, súlyos lemondásokba, önmagunkat háttérbe helyező kompromisszumokba, sokszor rövidebb-hosszabb ideig tartó önfeladásba kerül ez nekünk… s egyenes út az elfogyásba. Ezzel párhuzamosan tudjuk, érezzük… az aranykori minta az áramlás, a könnyed, szabad létezés, és az erő-feszítés nélküliség… amikor a Rend-Szer magától működik, áramlóan él, a benne résztvevők által s benne mindkét fél töltődik.

Mindez akkor tud így lenni, ha a párkapcsolatban lévő két ember én-részeit már felnevelte és két valóban felnőtt ember él együtt. Energetikailag felnőtt ember, fejlett önismerettel, tudatossággal, éber jelenléttel és nem utolsó sorban eszköztárral. Eszközökkel, melyeket adott esetben elő tud venni egy nehéz helyzetben feszültség, vagy túlenergia oldásra, más esetekben energetizálásra, újra töltésre, vagy egyszerűen a belső békéhez való visszatalálás céljára. A felnőtt ember számomra azt jelenti,  hogy az ember gyermekből önállóvá, önjáróvá és nem utolsó sorban öntáplálóvá fejlődik. Nem másoktól várja a megoldásokat, s nem másokat hibáztat a saját életének történeteiért. Azt is jelenti, hogy ismeri magát. Ismeri és tudja kezelni magát különböző állapotaiban és élethelyzetekben. Tudja vezérelni testi állapotait, lélek-jelenlétének aspektusait. Például egy kihívást jelentő szituációban éber arra, hogy az feszültséget generálhat benne, és tudatosan van jelen ezekben a folyamatokban. Mint ahogyan az autónak is van holt tere, személyiségünknek is vannak ilyen terei. Az ember attól felnőtt, hogy van rálátása ezekre a holt terekre, elfogadással van irányukban, és megtanulja őket kezelni. Tehát bármi is bukkanjon fel ezekben a terekben… nem okoznak ‘balesetet’. Másképp megfogalmazva mondhatjuk, hogy éberek vagyunk a gyengeségeinkre, melyeket elfogadással, gondosan kezelünk. Ha tudjuk, hogy számunkra a fizikai vagy szellemi fáradtság állapota kritikus, mert az elme és a test elkezd befeszülni emiatt, akkor tudatos rálátással meg tudjuk őrizni lélek-jelenlétünket, így nem hullunk bele az ego túlélő, energia rabló, védekező, vagy támadó játszmáiba.

A valóban tudatos, igazán felnőtt ember arról ismerszik meg, hogy a számára nehéz helyzetekben is éber tudatossággal van jelen, meg tudja tartani a kiterjedt terét, így megmarad a rálátása a helyzetre. Felülről, külső megfigyelőként, objektíven tudja szemlélni az állapotát, s belső erőforrásait felhasználva, ha szükséges belső tartalékait aktiválva keresi a megoldást, a feloldást, vagy egyszerűen csak jelen van a történetben és például megengedi magának a pihenést, a csöndes elvonulást, az önMAGával levést. Egyszerűen megfogalmazva, mesterként van jelen a térben, ahelyett hogy áldozatává válna a helyzetnek.

Sok ma élő ember érzi magát tudatosnak, spirituálisan fejlettnek. Ám fontos ébernek lennünk arra, hogy a fejlődésünk folyamatának minden időszakában elengedhetetlen az ön-elemzés, az ön-munka. Az önmagunkon végzett külső megfigyelés, objektív ön-kritika. Az önmagunkra való rálátás megmutatja nekünk, hogy mennyire valódi a tudatosságunk. Csak könnyű, számunkra előnyös, jó érzésű terekben, helyzetekben van velünk stabil, éber jelenlétünk, vagy nehéz, kihívásokkal teli, fárasztó, összetett terekben, helyzetekben és állapotainkban is meg tudjuk tartani kiterjedt tereinket, rálátásunkat, a végtelennel való kapcsolódásunkból származó erő és energia forrásainkat, frekvenciánkat… tehát tudatos jelenlétünket.

Ennek az arrogancia-paradigmának a feloldásáért saját teremben a következőket kellett megdolgoznom: Erősítem a határozottságomat, mely első sorban önmagam belső érzékelését… a stabil én-érzetet jelenti arra vonatkozóan, hogy nekem mi jó és mi nem jó. Ezzel párhuzamosan gyakorlom az önkifejezést, az önmagamért való kiállást, s innentől kezdve nem lépek bele és nem maradok benne olyan helyzetekben, energetikai terekben, eseményekben, kapcsolódásokban, mely számomra káros és rongál. Főleg nem kész akarva… s legfőképpen nem a szeretetemmel, jóságommal, megértésemmel, elfogadásommal megmagyarázva, felmagasztalva a helyzetet és a benne elfoglalt szerepemet a feltétel nélküli szeretet, a megbocsájtás és a kegyelem erőinek oltárán. Még akkor sem, ha ez a személy a legfontosabb ember számomra ezen a világon, és vágyom a közelségére, és a meghitt együtt-ünkre. Nem teszem, mert szeretem magamat (is). És, mivel szeretem magamat, jót akarok magamnak (is). Nem teszem… mert ez nem az IGAZSÁG. Felismerem még a legkifinomultabb arroganciát is, és nemet mondok rá, mert már tudom, hogy megtehetem. Mondhatok nemet rá… van jogom ehhez… mint bármelyik más emberi lénynek. És látom, hogy nem dolgom, feladatom, és legfőképpen nem kötelességem ezekben a helyzetekben benne maradni, áldozatokat hozni… nem muszáj életemnek ezt választani.

Ahogy megérettek bennem ezek az érzések, megérkezett az aranykori kapcsolódás érzete, s annak olyan erős lehetőség tere, amilyet ebben az életben még nem éreztem. Éreztem, hogy valós a vágyam, és azt is, hogy nagyon közel vagyok ahhoz, hogy minden gát szerte foszlódjon.

Tudom, mivel akarom tölteni a még számomra hátra lévő életidőt itt a Földön:

Együtt-ben, valódi kapcsolódásban, Szer-elem térben, kölcsönös energia áramláson alapuló együttműködésben… mindezt jóban, rosszban, fent és lent, könnyűben-nehézben, pihenten-fáradtan, … Tudatosan… Tudatosan megélt élet-pillanatokban… felnőtten…

Mert tudom, hogy a nehéz helyzeteket, a kihívást, a fáradtságot, az energiátlan állapotokat is lehet tudatosan, szeretetben kapcsolódva megélni. Megtartani az együtt-öt, tudatosan kommunikálni a nehézségeket, felhívni a másik figyelmét arra, hogy milyen állapotban vagyunk, és fogni a kezeket, és tartani a Szerelem-teret. Úgy, ahogyan akkor épp vagyunk. Nem megfelelve, nem színlelve mást… akár csendben, fáradtan… de együtt… derűsen, könnyedén… Akár segítséget kérve pl. együtt töltődésre, segítséget kérve a feloldásra… Ilyen az agresszió nélküli fáradtnak levés állapot, vagy kihívás-megélés tapasztalás… Tudatosan, rálátással… Aranykori módon… fent… lent… fent… lent… együtt hullámozva…

És létezik olyan is, hogy agresszió nélküli, törés, szakadás nélküli ketté válás. Tudatos együttlét, és tudatos különlét, és a kettő között tudatos kivonódás. Akkor, amikor teljes egyedül létre van szükség (mert ez kell és szükséges), akkor tudatos kivonódással, tisztán lekommunikálva a másik ember felé… tisztelettel, megbecsüléssel az együtt és a párunk felé, és önmagunk felé elmegyünk magunkban, magunkkal lenni… majd tudatosan visszatérünk… mindezt tisztán lekommunikálva… tudatosan visszaérkezve az együtt térbe.  Ilyen az agresszió nélküli együtt, ahol az egyben levés és a külön levés között nincs szakadás, törés és nincs ott az ezek által megjelenő fájdalom és magunkra maradottság, vagy akár csalódás, árulás érzete erősebb esetekben… Mindez nem jelenik meg… mert átáramlás van a törés helyett… hullámzás… tudatosan… felnőtten… felelősséggel önmagunkért és a tetteinkért… 

A törés-minta már a múlté…

Az új választásom: egyben vagyunk, egész vagyunk, teljes vagyunk, együtt vagyunk

 

Azt is tudom, hogy mivel nem akarom tölteni a hátralévő életemet:

Nem-et mondok a törésre és az elszakadás agressziójára. Nem akarom az Élet-Hullámzásának alsó állapotaiban való betekeredést, kiborulást, kiakadást, feldúlva, kiborulva levést nézni… órákig… van, hogy napokig… azzal küzdve, hogy ne vonódjak bele, hisz a játszmázó ember minden áron bele akar vonni, hisz energiára van szüksége. Felháborodva, kiborulva, kiakadva, feldúlva, önmagát elveszítve, ego játszmázásban hisztizve, tudattalanul, tehetetlenül figyelemért és energiáért harcolva nézni őt. Figyelni a tűr-elemmel, és várni arra, hogy befejezze, hogy magához térjen… hogy megtérjen újra önmagához. Hogy gyermeki énjéből felelősségeit  és erőit újra magához véve visszataláljon felnőtt énjéhez. Hogy újra visszaszerezze a terét, ezáltal a rálátását és a kapcsolódási képességét, hogy újra tudjon csatlakozni az együtt-höz, amiből öntudatlanul bár, de agresszióval tépte ki magát… saját ego-törése által. Nem akarok többé várni a következő olyan órára, napra, amikor lehet újra kapcsolódni… várni,  türelemmel, elfogadással, megértéssel… egy látszat-együtt-ben, melyet ő nem érzékel annak, hisz az ego tereiben minden rendben van… de az együtt-tér fél lábon ál, belül üres. És velem van a magány, mert mindezt csak én látom… mert én vagyok jel-en benne…

   … erre nekem ebben az életben már nincs időm. Ez is – mint minden más teremtésünk – választás kérdése. És én tudatosan megteszem jelen életem egyik legfontosabb választását. Nem akarom, az életemet az együtt-re való várakozással tölteni… Már tudom, hogy ezt nem kell, nem muszáj, ez egy régi minta… és lehet másképp. Lehet az együtt-öt, a kapcsolódást folyamatában, folyamatosan megélni… annak változásaival. Mélységeivel és magasságaival. Bőségével és hiányaival. Nincs szükség törésre, kiszakadásokra… Érzem az együtt-tér folyamatos hullámzásának terét.

És saját választásomnak megfelelően ezt az életet azzal töltöm, hogy élvezem a Földön az Isteni Kapcsolódásban levést… Élvezem ezt a gyönyörűséget újra. És nem azzal töltöm napjaimat, hogy erre várok… s várakozás közben tűrök, elviselek, megértek és elfogadok kemény emberi ego-támadásokat, energia rablásokat, kivetítést, hibáztatást, és mindemellett saját energia vesztést, és az együtt-tér egyedüli fenntartását…

És igen, azt is érzékelem már, hogy mondhatja bárki, hogy a kapcsolat, amiben élek a mai világban körül nézve, az átlaghoz viszonyítva magas szinten fejlett. Ám az én fejlődési folyamatomban vége annak a periódusnak, amikor az átlaghoz viszonyítom az életemet, vagy ahhoz, ahogyan anyáink, nagyanyáink éltek. Amíg a vaskori mintákhoz viszonyítunk, annak rezgésszintje határoz meg minket és belső tereinket. Az én életembe, mindennapjaimba már ezek a fejlettnek mondható, kifinomult agresszió-rendszerek sem férnek bele. Hiszek az aranykorban, és emlékszem… érzem, tudom annak minőségeit, a multi-dimenziós kapcsolódások érzeteit… hogy milyen… Megengedem magamnak, és kérem a rálátást mindarra, ami még ettől engem elválaszthat… Ismerem ezen tereket, s a mai nappal kezdve figyelmemet ide fókuszálom, ezt erősítem magamban. S az életemben megjelenő helyzeteket is ehhez a térhez viszonyítom… hogy innen kapják az erőt és az iránymutatást.

 

És talán a leglényegesebb felismerésem ebben a térben:

Agresszió: Erő-szak: amikor az ember megfeszíti, megszakítja az Erő szabad, könnyed, magától értetődő áramlását, annak hullámzását. Legtöbbször öntudatlanul törésminták által futtatott ego programok által.

 

Miért tartjuk fenn mi nők ezt a teret magunknak?

Mert minderre rá kell jönnünk… meg kell látnunk, s rá kell érezzünk… hogy ebben az életben egyéni tereinken keresztül megdolgozzuk ezen minta rendszereket az emberiség kollektív tereiben, hogy a földi világ tere áthangolódjék..

Mivel tartjuk fenn ezt a teret önmagunk számára?

Azzal az erővel, mellyel tudatunkra ébredt nőként mindannyian rendelkezünk. A lélek-jelenlét erejével és azzal az erővel,  melyet női őserőként önmagunkban az utóbbi években megtaláltunk, s melyet sokszor öntudatlanul önmagunk helyett egy másik emberbe invesztálunk. Megemelvén őt annyira, hogy valamiképp tudja számunkra biztosítani azt az együtt-öt… amire oly régóta, és oly erősen vágyunk. Megjelenik egy férfi az életünkben, és felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amiknek lehet, hogy csak a lehetősége van még meg benne.  Mi ezt látjuk és csupa jószándékból – magunk és az ő irányába egyaránt – kerítünk köré egy energia gömböt, melyet jól tartunk, folyamatosan töltünk. Ez által a férfi meg tudja élni önmaga legmagasabb szintű potenciálját… s mi örülünk ennek, mert azokban a pillanatokban, órákban, napokban… megkapjuk a vágyott kapcsolódást. Majd ha a férfi ember energia szintje lejjebb esik, vagy a nő fáradt, és nem tudja folyamatosan tölteni a köré épített gömböt… akkor megmutatja magát a valóság… és ez a törés fájdalommal jár. Szembe nézni a valósággal… azzal, hogy az az ember, aki mellettünk van valójában hol tart, és mire képes valójában… a mi energiáink nélkül. És szembe kell néznünk önmagunkkal, ahogy ebben a történetben mi erőszakoljuk meg a teret… a valóságot. Ahogy ez az erőfeszítés manipulálja mindkét ember és az együtt terét. És szembe kell nézni a saját tereinkben jelenlévő arroganciával, azzal a végtelenül kifinomult verziójú erőszakkal, melyre való rálátásért történik mindez… velem… velünk… hogy immáron már ezt is elengedhessem… megugorhassam testi, emberi, lelki és szellemi szinten.

Itt szeretném behozni ebbe a térbe a “nő dolga, hogy egy-be szeresse a férfit, emelje a férfit, a nő gyúrja magának a férfit, a nő hozza el a tudást a férfinek” paradigmát. Ebből kilátva már látom, hogy mindez rendben van ha megnézzük az aktuális emberiség-kollektív-terek állapotát. Viszont nőként, ha valóban jót akarunk magunknak (is), akkor láthatjuk, hogy ez csak oly módon lehet valódi és helytálló, ha ez tudatos választás mindkét fél részéről, és a fejlődési folyamatba a férfi ugyanannyit tesz bele. Így Isten két orcája, két fele, együtt dolgozik az Isteni együtt-létért. Egyenrangúan, kölcsönösen. Egyforma erőt és energiát beletéve. Nem az egyik viszi kézen fogva a másikat. A két fél kézen fogva halad egymás mellett. Az Isteni kapcsolódásba való újra megérkezésért, férfi és nő újra egymásra találásáért, az Új Szövetség kötéséért.

Szálljunk már ki abból a hitrendszerből, hogy minden rajtunk áll vagy bukik… ez atlantiszi minta… mely az utolsó jókora megszilárdítás a két világháború időszakában kapta.  Ez az a törés-minta, melyet meghaladnunk kell és érdemes. Eljött az ideje meghaladni ezen régi tört-én-eteket. Meghaladni az erőfeszítés mint alap női létállapot tereit, s mindazon minta-rendszereket, melyben meg kell szakadni azért, hogy a világunk jól legyen, fejlődjön és fennmaradjon… Ezen törés-minta elengedésével akár az is lehetővé válik, hogy az az ember, akit párunknak rendel az ég készen elérkezzen… s ne nekünk kelljen őt kifaragni, érte, vele hosszan megdolgozni.

 

Ezzel a régi mintázaton alapuló  női viselkedéssel mi magunk kondicionáljuk a férfit arra, hogy az ő általa prezentált viselkedési formák helyén valóak. Megszokja, hogy ez így mehet, hisz engedjük, szóvá nem tesszük. S mi erőnek erejével tartunk fenn egy látszatot, elsősorban magunk számára…

S lássuk be a hazugságot önmagunkban… az ő agressziójának tükrét megtalálva önmagunkban: Az, hogy erőnek erejével vagyunk jelen a közös terekben és az ő tereiben… nem más, mint befolyásolás… és ez is az agresszió egy kifinomult fajtája. A mi oldalunkról… S az agresszió tükrének másik aspektusa az, hogy minden esetben, amikor tűrünk, elviselünk, kibírunk valamit, ami rongál bennünket… nem mást csinálunk, mint megerőszakoljuk saját magunkat… Az agresszió legkifinomultabb és legkevésbé látható fajtája… amikor önmagunk felé irányítjuk…

Mindezt magunknak köszönhetjük. Magunk teremtjük. Szívünkben él a vágy az Igazi aranykori Együtt-re, majd lelkünk megteremti számunkra az élet helyzeteket, hogy megmutassák a még mindig futó, törés-programjainkat. A jelenleg sokunk által megélt párkapcsolatok már igencsak hasonlatosak az Igazihoz, egész sor dolgot tud… de hétről-hétre kiderül… hogy beborul. S mi ezekben az esetekben egyre több és több energiát teszünk bele, hogy segítsük… és fenntartsuk az Szer-Elem teret, s ezzel nem mást teszünk, mint fenntartunk egy valótlan látszat együtt-öt, melynek a fele sem igaz… Hogy miért tartjuk fenn? Hogy megkapjuk azt a betevő falat együtt-öt, ami ki tud alakulni ebben a közös térben… Sokkal több, mint ez életben valaha kaptunk… de legbelül tudjuk, ez még nem az Igazi… ezen még dolgoznunk kell.

 

Új minta:

– Erőszak mentes… és ennek a kifinomult változata: Erőfeszítés nélküli (EffortLessness)…

– Elengedem azt a hitrendszert, hogy a nő gyúrja magának a férfit… meghaladva ezt a mintát, elengedem a félkész kapcsolódást, és annak a szükségletét, hogy a párkapcsolati tereket egyedül neveljem… hisz ebben a térben én nem anya vagyok! Épp ezen hitrendszereket kell ma élő nőként megdolgoznunk. Kétezer éves minta rendszert, melyben egy szent anya és a karján ülő kisfiú látható… de hol van az apa? Ennek a felborult erő-rendszernek az áthangolásáért munkálkodom én is önmagamban. Látom már, hogy nem kívánok a párkapcsolati tereimben nőként anya minőségben tovább tetszelegni, s elengedem ezen létállapot kényelmes, és kényelmetlen velejáróit is. Nem kívánok tovább nagyobb szeletet a tortából, s végképp nem kívánok a torta beszerzője, megsütője, kínálója és sokszor még az alapanyaga is lenni. Egy része vagyok… és leginkább az egyik fele! Engedem, hogy megérkezzek abba az életbe, amire én nőként készen vagyok… s hiszem, hogy van olyan férfi ember, aki képes minderre. Képes erre a rálátásra, képes erre a munkára, s bízom benne, hogy meg is teszi… mert az együtt számára is ugyanolyan fontos, mint nekem… nőnek… Hiszem, hogy egyikünk sem kell a másikat készítse… mert készülünk mindketten önmagunk által… s amikor ott van az ideje készen elérkezik… hogy a további utat már közösen járva, egymást segítve, támogatva tegyük meg.

A kozmikus magány mélyen gyökerező hitrendszerét áthangolva, feloldva, meggyógyítva megérett bennem az az érzés, hogy hiszem, a férfi képes olyan tudatossággal, éberséggel, felelősségteljes felnőttséggel élni, ami méltó párom lehet nőként. Hiszem, hogy a férfi képes valóban tudatos lenni, és meg is tudja élni azt a párkapcsolati mindennapok terében. Hiszem, hogy az együtt-teret ketten, két energiával kell fenntartsunk… tisztán… Én letettem a voksomat az aranykori minta mellett, ami gyerek korom óta él a szívemben, tisztán megmutatva magát érzésekben és képekben…

Női energetika-nyelven szólva ez a döntés nem mást jelent, mint megengedni azt, hogy a több ezer éve elfojtott Szerető én-részem visszanyerje terét, s ezzel kissé lecsitítsa bennem a permanensen túlműködő Anyát. Hisz az Anya én-részünk az bennünk, aki minden áron szeret, minden áron marad, megtart és fenntart… Folyamatos feltétel nélküli szeretettel van jelen a kapcsolatban, tegyen a másik bármit. A Szerető ezzel szemben az a részünk, mely a folyamatos KÖLCSÖNÖSSÉGRE, és SZABAD ÁRAMLÁSRA vágyik és motivál bennünket. EGYENRANGÚ FÉLKÉNT van jelen, mely a másik felet is erre inspirálja…

Amikor a nő befejezi az ‘anyáskodást’, csak akkor kap teret a férfi, hogy rálásson arra a benne lévő fájdalmas szakadékra, ürességre, magányosságra, amit minden ember hordoz. Hordozunk, amióta az Egy ketté vált, s ezt a polaritásban létezést gyakoroljuk itt a Föld nevű térben. És csak ekkor, a teljes elszakadás, magára utaltság élményében találhatja meg azt a valódi, önmagából fakadó motivációt, mely arra készteti, hogy bele tegye magát a közös térbe, és maga töltse fel a szakadékot, a hiányzó részt… azt a felet, ami az ő része… az Egy-ből… az Együtt-ből… Amíg mi folyamatosan betöltjük ezt a teret – erőnek erejével -, megfosztjuk őt ettől a tapasztalástól, és a valódi, Földön megélhető, tudatos együtt-től és a tudatos ketté válástól. Engedjük felnőni a fiút… hisz egy férfival vágyunk együtt élni…  

Ma élő nőként dolgozva egyéni és kollektív nőiség-terekben abba kell hagynunk:

  • Folyamatosan, akár kéretlenül is táplálni, és feltétel nélkül szeretni a fiút mint egy anya, miközben szerető énünk meggebed a férfi hiányától
  • Folyamatosan mindent áthidalni, megtartani, fenntartani
  • Minden létező felelősséget magunkra venni, s hinni ez a mi dolgunk
  • Csöndben maradni és kerülni a konfliktusokat, tűrni és elviselni, mindezt a hazugságot jóságunkkal, szeretetünkkel felmagasztalni
  • Magunkévá tenni a fiú és a férfi elnyomott fájdalmait, s feladatunknak tekinteni azok megsegítését, megdolgozását, feloldását
  • Visszafogni érzéseinket, vágyainkat, kívánságainkat a férfi jelenlétében
  • A tisztelet és megbecsülés morzsáit elfogadni ahelyett, amit valóban megérdemlünk, megérdemel az az Érték, melynek hordozói, földi megnyilvánulásai vagyunk
  • Odaadni energiánkat, és az erőnket, beleáldozódni más ember terébe érzelmi törődés címén
  • Odaadni az időnket és energiánkat olyan embereknek, akik az ego játszmák világában élve ellenállnak, kitámaszkodnak, elutasítanak minket nőket a magunk végtelen intuíciójával, rálátásával, beleérző, feltárni és meggyógyítani tudó mivoltunkkal… ahelyett, hogy partnerként, társként, a férfi és nő együtt-működésében jártasan, tudatosan kérje azt, amiben mi vagyunk igazán jók… az együtt fejlődésért, az együtt teremtésért… az Igazi Isteni Együtt-ért… Hogy majd cserébe ő azt adja nekünk, amiben ő… a férfi jobb és jártasabb…

Ahhoz, hogy ebben a folyamatban támogassuk a férfiakat, nőkként nemet kell mondanunk minden helyzetben, amikor a férfiak az életünkben a dühös kisfiú szerepében vannak, aki hisztizik, durcás, tehetetlen, eszköztelen, és anyai figyelmünkért, segítségért ‘sír’.

Nőként vissza kell vonnunk azokat az energiáikat, amikkel túláradóan anyáskodunk a férfiak felett. Vissza kell vennünk ‘a szoptató melleinket’, az ‘altató dalainkat’, a minden áron való maradást és kitartást. Vissza kell vonnunk a feltétel nélküli jelenlétünket, a mindent elfogadást, és végtelen megértést, és a folyamatosan energiával tápláló anyai figyelmünket. Ennek következtében a férfiak teljes egészében megérezhetik valós helyzetüket, és állapotukat és elkezdhetik a tartós és jelentőségteljes változást… odalépve a nő mellé… társként… s ebből alakul, születik a valódi Igazi, Isteni Együtt… az ARANYKOR… újra…

Mindezt tesszük önmagunkért…

… s a közös Együttért.

Mert férfi és nő ugyanarra az egy dologra vágyik az idők kezdete óta: EGYMÁSRA.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük