Érezted már azt, hogy a Szabadság Benned Él?

Nem, nem megfogható, nem is megmagyarázható. Nem megfogalmazható. De ott Van. Nem is tudom, hol… Körülöttem? Bennem?

Olyan, mintha itt lenne. De, valahogy mégsem. Nem lehet, hiszen nem tehetem egyszerűen azt, ami jön, azt, amit szeretnék. Teendőim vannak és kötelezettségeim, és persze időbeosztásom. Egy rendszer. A rendszer, amiben élek. A rendszer a világ, amelyben élek.

Így éreztem. Így éreztem magam. Már gyerekként. A rendszer szolgájaként. Minden annyira meghatározott, és konkrét. Mindennek helye van, és ideje. Mindennek meg van a maga módja, és az is, aki ezeket megtanítja. Megtanítja, és elvárja, hogy tudjam. Tudjam, és úgy is tegyem… hogy magaménak érezzem… Úgy éreztem összeroppanok a rendszer súlya alatt. A konkrétumok alatt. A teher nagy részét abban éreztem, hogy egyértelműnek véltem a kötelességeimet. A kötelességemet, hogy integrálódjak a rendszerbe. A rendszerbe, melyet nem éreztem magaménak. Égett bennem az ellenállás tüze, de a mindennapok pora elhamvasztotta. Beadtam a fejem, beálltam a sorba. Egyértelműsítettem a szolga sorsot. Azt teszem, amit mondanak. Ez van. Kilengésnek helye nincs. Az óvódába akkor is el kell menni, ha a hátam közepére sem kívánom. Ez a rendszer. Ez az világ. Ez az élet.

Kezdtem ízlelgetni a szolgasors ízeit, és felfigyelni arra, hogy azok, akiktől én kapom a megkérdőjelezhetetlent, ugyanúgy kapják ugyanezt… nap mint nap. Máshonnan. Mindenki kapja. A megkérdőjelezhetetlen van. Átszövi a napokat, az emberi kapcsolatokat. Mindenki benne van. Ki így, ki úgy. Valaki nagyon szenved, valaki kevésbé, és vannak olyanok, akiken nem látszik, hogy szenvednek, mert mindent megtesznek annak érdekében, hogy fájdalmaik láthatatlanul meglapuljanak belül, és kifelé széles mosollyal éljenek. A szolga sors árnyalatai.

Ekkor azonosítottam a szolga lét mindent kitöltő voltát. Láttam a helyem benne, és láttam, hogy mindannyian bele születtünk. Itt élnek a nagyszüleim, a szüleim, ide lettem én is. Fájdalommal és érthetetlenséggel átszőtt tehetetlenség. Beletörődtem. Ez az élet. Láttam a falakat, a kerítéseket, a korlátokat. A személyes bezártságom örökkévalóságát éltem meg.

A szolga élet örökkévalóságának rendszere napokból állt. A mindennapokból. Észrevettem, hogy a különbségek ellenére – melyek szemmel láthatóak -, a rendszer minden benne élőt azonos módon kezel. Lehet valaki gyári munkás, 3 műszakban, a fásultságtól elgyötörve, és lehet csoda autóval furikázó vállalkozó, … a felelősség súlyától roskadozva. Lehet édesanya a mindennapi élet szűkösségeivel, és lehet diák a megcsonkított élettér szűkösségével. Mindenki éli az életét. De a megkérdőjelezhetetlen irányítja minden szereplő élet-perceit. Kérdőjelek nélkül teszi, amit tennie kell. Megy, ahova mennie kell, múlatja a napjait, ahogyan élnie kell. Ez az életünk. Ez volt eddig és ez lesz ezután is. Kérdőjelek nélkül! Hiszen beletörődésünk megtörtént. Kinek előbb, kinek utóbb. Szolga létünk egyértelművé vált a mindennapok megkérdőjelezhetetlenségében.

Mivel szüleim, nagyszüleim, és az ő szüleik is zárt keretek közé születtek, hagyományként adták át azt, amit ők is kaptak. Rám hagyományozták a megkérdőjelezhetetlent. Megkaptam a küzdés nemes fogalmát, a csendben szenvedés módszerét, és a büszkeség oltárát, melyből erőre tudok kapni, hogy képes legyek folytatni… a küzdelmet. A küzdelmet az életemért. Az életért való küzdelem szükségességét. Az életért, melyben sosem találtam a helyem, és sosem leltem értelmét. Az életért, melyben mindenhol falakba ütköztem, vagy gyengéden óvó kezekbe, akik leszedtek a falról, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy végre átjussak rajta. Ezeken a kereteken belül nagyon nehéz volt számomra megélni a mindennapokat. Szó szerint nehéz. Fájdalmasan küzdöttem a kötelességek ellen, a kötelezettségeim ellen, a kell és a muszáj ellen. Küzdöttem a konkrétumok ellen, az állandóan mindig minden meg van mondva ellen. Küzdöttem a szabályok, a kiépített rendszerek, és azok sajátosságai ellen. Szenvedtem az iskolai struktúra hierarchiájában, és küzdöttem az elnyomás ellen. Csendesen szenvedtem. Mélyen legbelül. Szenvedtem a hiánytól. Annak a hiányától, ami mélyen Élt bennem. Szenvedtem a körülöttem látott élet és a bennem Élő Világ különbségének megélésétől. Szenvedtem attól, hogy szolgának születtem, és körülöttem mindenki így él. Szenvedtem attól, hogy a rendszer keretei meghatározzák azt, aki vagyok. Meghatározzák azt, aki lehetek. Szenvedtem a gondolattól, hogy ezen kereteken belül, nem tudok olyan életet elképzelni magamnak, ami valóban az enyém. Szenvedtem attól, hogy belül tudtam:

A megkérdőjelezhetetlen megkérdőjelezhető.

Szenvedtem attól, hogy minden nap megkérdőjeleztem a szolgaságomat. És, szenvedtem attól, hogy minden próbálkozásom megakadt a falakban.

A próbálkozásaimat egy érzés éltette. Az érzés, hogy én így nem akarok élni. Egyszerűen nem tudok… Elképzelhetetlennek tartottam a sablon ‘szerelmet’, a sablon ‘életet’, a sablon ‘házasságot’, a sablon ‘családot’. Üres és kietlen, amit láttam. Láttam, bármerre néztem. Ám belül nem hittem soha sem. Nem hittem, hogy ez az élet, és hogy értelmetlen lenne. Nem hittem, hogy a világ ez a keretek közé szorított tér. A konvenciók keretei közé szorított élettér.

A hagyományos szolga élet elleni fáradhatatlan küzdelmem következményeként elkerültem számos szokásszerű élethelyzetet, ám a szolgasors volt az életem nekem is. Ezen a konvenciókkal való ellenkezés mit sem változtatott. Szolga élet másképp. Az önfenntartás küzdelme, a valakivé válás, és a bizonyítás. A szokás hatalma. Másképp. A kisvárosi szolgasorsot lecseréltem a nagyvárosi szolgasorsra. Megtaláltam azt a keret világot, melybe bele tudtam helyezkedni. Amíg a teljes összeférhetetlenség miatt nem voltam képes teljesen feloldódni a gyerekkorom színteréül szolgáló színdarabban, és végig küzdöttem ellene, a felnőtt életem első felvonásának díszletei között teljesen átadtam magam a rendszernek. Én voltam az, aki mindig küzdött a kategóriák ellen, és a végén bekategorizálódott. Életem szereplői közül voltak, akik már kisgyerek korukban megadták magukat teljesen, és betöltötte életük minden sejtjét a megkérdőjelezhetetlen. Ismertem olyanokat is, akik mindezidáig nem adták meg magukat véglegesen, pedig már felnőtt emberként élnek a világban. Pörgetik ugyan a szolgasors mindennapjait, mégis ott van bennük egy folyamatos kérdőjel és a változásra kész, éber lélek.

Én elvesztettem a kérdőjelet 23 év után. Maradt a megkérdőjelezhetetlen. A kérdőjelem utolsó halvány darabját elvitte az önfenntartás robotja. Beléptem a saját létemért való küzdés terébe, magammal hozva minden eszközömet, mellyel megtöltöttem a bőröndömet gyerekként, erre a pillanatra készülve. Hoztam magammal kemény munkát, küzdelmet a fennmaradásért, csendes szenvedést, és a büszkeséget, mely forgatókönyvíró-rendezőként, és jelmezként is szerepelt a darabban.

Megtörtént. Elfogadtam, hogy szolga vagyok. Szolga az önfenntartás világában. Szolgaként születtem, szolgaként halok meg. Egyértelművé teljesedett a szolga élet. Azért vagyunk, hogy robotoljunk, robotoljunk és pénzt keressünk, pénzt keressünk, hogy megéljünk. Bezáródott a kör. A falak égig nőttek, és évek alatt megszokottá váltak. A kérdőjel eltűnt. A falak a világ részeivé, meghatározó erőivé lettek. A Szabadság nem létezik.

Robot üzemmód. Ezt teszi majd’ minden szolga. Így könnyebb. Könnyebb szolgának lenni. Úgy is megfogalmazhatom: ‘férfias módját’ választottam a szolga sorsnak. Ál-szabadság a felszínen, láthatatlan béklyókkal…

És most eljött az idő.

Én ezt elengedem.

Elengedtem a köteleimet… a mindent átszövő köt-elességeimet.

Táplálkozom a belül élő érzetből:

Szabad Vagyok… Tehát Vagyok.

… megengedem magamnak…

Ezt választom…

Elhiszem a hírét a szabadságvonatnak, neki iramodok, és felpattanok rá!