Kezdek rálátni, hogy mit jelent az egészségtelen vegán kifejezés…

 

Hmmm… nem más, mint amit eddig csináltam 🙂

Az összetevők:

Magyar neveltetés, azzal az étrenddel amit anyáinktól, nagyanyáinktól tanultunk… majd kihagyjuk belőle a húst és hús készítményeket. Majd kivesszük az étrendből a tejet és a tejterméket, és sokan a tojást is…

S mit eszik az ember? …

… azt, ami marad.

 

Most már látom, hogy ha azon az étrenden maradnék, amin az utóbbi években éltem… nem sok jót jósolnék magamnak. Itt a piacokon járva, észlelem azt a gazdagságot és bőséget, ahogyan ezek a nők főznek. Egyszerűen – mert a módszerek nagyon egyszerűek -, viszont végtelen kreativitással, és végtelen fajtájú, színű és szagú alapanyaggal. Soha nem főznek ugyanolyat. Lehet nem is tudnának. Nem recepteket főznek.

Szívből főznek… intuícióból. Érzik, hogy mihez mi passzol, érzik a mennyiségeket, az arányokat.

Csak nézem őket, és tanulok… Jár a szemem, olvasok a mozdulataikban, érzem, amit éreznek… s megindul bennem saját intuícióm árama…

… olyan hálás vagyok nekik, hogy hagyják, hogy nézzem őket…

Hálás vagyok ezért a gyönyörűségért. Ezekért az emberekért, és azért, hogy oly végtelen kedvességgel, türelemmel ‘tanítanak’ arra, hogy mit is jelent enni, és mit is jelent táplálni a testemet.

 

Újra tanulok főzni. Már látom, hogy szabad kilépnek abból az ‘egyetlen valóságból’, melyet anyáim hagyományoztak rám. Látom, hogy az az élet nem nekem való. S már azt is látom, hogy van alternatíva… s mily csodás… Érzem, ahogy lelkem ujjong… érzem a változást. Érzem a választásomat… mely ezúttal az enyém. Felnőtt fejjel… önmagamért. Látom a példát. Tanulok és tanulok

Újra értelmezem magamban a főzés szó tartalmát. Érzem, ahogy a csodálatos élmények által átíródik a fejemben, ahogy új értelmet nyer… s ahogy változnak a hozzá kapcsolódó érzelmeim. Távolodnak a képek a minden nap konyhában rostokoló nőkről, aki 5-6 órát állnak a szombati ebéd előtt, míg a családjuk valahol kirándul. Távolodnak a képek arról a leány önmagamról is, aki azt mondta Édesanyjának, hogy soha nem fog főzni, mert ő nem akar rabszolga lenni. S távolodnak a képek arról a felnőtt önmagamról is, aki választásához híven nem is főzött, és éveken keresztül Fornettin és virslin élt… és büfé kaján…

És megjelentek újra azok a képek, amikor 2 évesen nagymamám kertjében ülve egyesével húzkodtam ki a répákat a homokból, s lesöpörve őket azon mód nyomtam is be őket a számba. Emlékszem az illatukra, emlékszem az ízükre, a harsogó frissességükre… az utánozhatatlan aromákra. Emlékszem arra, mi szem és száj – na meg az orr – ingere… Az ott növekedő zöldségek teljességére. Ahogyan emlékszem arra is, hogy amikor mama felvágta a friss fehér paprikát, annak illatát több tíz méter távolságból megéreztük. Szólnia sem kellett, hogy uzsonna… már érkeztünk is. Emlékszem a zöld borsóra, a babra és a padlizsánra. Emlékszem az energiájukra. Vibráltak a kertben, majd a kezemben, ahogy leszedtem. Emlékszem arra, hogy én így nőttem fel. Hála Istennek nekem még vannak ilyen emlékeim. Hála Istennek bennem még élnek ezek a minták… és most újra lenyúlok értük a feledés homályából előveszem őket… és az életemmé teszem újra… Mert én ezt választom. Tudatosan táplálom a testemet.