A lélek magánya…

… kozmikus magány…

… mert nem tud Egy-esülni… mert nem az Egy-ben létezik… mert az elme illúziójában elválasztódva érzi magát a Mindentől… s benne a mindenkitől. Az elme materialista körülményei között, az emberiség fejlődésének jelen állapotaiban a szokásos emberi társaság és ‘szeretet’ nem kielégítő a lélek számára. A felszínesen megélt, rohanó világban a valódi kapcsolódás hiánya felemésztő. Lélek szárazságot, lélek kimerültséget okoz. Ott van az emberek körül a szemmel nem látható üvegpoharak fala… az egok sokasága… érzésben leválasztódva… S ezekben az egyéni kis szűk világokban, az ego határain belül, vajh mi kevés az esély a valódi érzékelésen alapuló igazi együttlétre…

Ha elindulunk az Önmegismerés útján, ahogy haladunk, egyre nagyobb mértékben olvad  le e pohár fala… és egyszer csak érezzük, hogy máris közelebb vagyunk lélektársainkhoz. Enyhül a magány érzése. Igaz, ekkor még ‘egyoldalú’, mert nyitottságunk nem mindig talál társat a kölcsönös feloldódásra. Viszont megtehetjük, hogy ebből a nyitott állapotból egyszerűen csak sugározunk. Mint egy adótorony szórjuk igaz Önvalónk és az Isteni Egység rezgéseit… s egyszer csak megjelennek körülöttünk a hasonló frekvenciájú lelkek, akikkel már lehet olyan minőségben kapcsolódni, amire vágyunk… amire lelkünk vágyik. A lélek tiszta rezgése vonzza a hasonlót…

Volt magány, nincs magány…