Az élet folyamatában csupán egy egyszerű döntés van: Önmagam mellett döntök-e? 

Megyek-e azzal, ami számomra elérkezett, engedem-e az áramlást… vagy ellenállok?

… ha erre ráébredünk, leegyszerűsödik az életünk…

Ahogy ültünk körben egy kérdés szelte át a termet: “De akkor most maradjak… vagy menjek…?

… és ő felállt, és elkezdte megmutatni… a Pillanatot…

Állt. Létezett. Önmagában, önmagával… Majd mozdult. Lépett. S miután megtette az általa belülről megvágyott lépést, kinyitotta a szemét s körbenézett. Tekintetét körbe hordozva érzékelte a környezetét… tudatosította. Konstatálta és elfogadta… és Létezett… újonnan megérkezve az épp aktuális Itt és Most Pillanatában… Önmagaként…

A lánynak ennyit mondott:

“Létezem. Vagyok. Élem az Életem. Érzékelem a körülöttem lévőket, tárgyakat, embereket, helyszíneket… Vagyok az Életemben. És elérkezik az időm… érzem, hogy lépnem kell… Mozdulnom kell. Érzékelem belső Igazságom- Érzékelem a Pillanat választását, és döntök. Hű vagyok Önmagamhoz, Önmagam mellett döntök. És lépek… mozdulok, ahogyan lelkem hangja kér engem. Megérkezem az új, Itt és Most-ba, az új Most-om Pillanatába. Kinyitom a szemem… körbenézek. Mit látok? Felmérem a helyzetem. Engedtem a belső Igazságomnak, mely lépésre késztetett… hittem önmagamban, s önmagamhoz hűen megengedtem a mozdulást. Nem tettem függővé a belső indíttatásom meglépését az engem körülvevőktől, azon körülményektől, melyeknek a megváltoztatására érkezett el a belső késztetésem… a lépésre való igényem. 

Ma a Földön élő, a földi világ változásához hozzájárulni kívánó emberként mernünk kell önmagunknak lenni… minden Pillanatunkban. Mernünk kell önmagunkat választani. Érezni, hogy lépnünk kell… és engedni, hogy lépjünk… úgy, ahogyan belülről jön… és csak azután kinyitni a szemünket, hogy körbenézzünk… hogyan áll az a körülmény-rendszer, mely a változásra, a lépésre sarkallt.

A csapda, melyet emberi életünk során elkövetünk az, hogy megfordítjuk a sorrendet. Érezzük, hogy lépnünk kell, s legtöbben azon nyomban kinyitjuk a szemünket valamely vaskori mintarendszerből fakadó mechanizmusunk szavára. A lépésre összpontosítás helyett szétszórjuk energiánkat a körülöttünk lévőket pásztázva, hogy megbizonyosodjunk afelől, hogy amik és akik most velünk vannak, velünk is tudnak jönni… és vagy nekiállunk erőnek erejével ‘segíteni’ őket, hogy velünk tudjanak jönni… vagy lemondunk a lépésről, mert látjuk… nem tudnak velünk együtt tovább lépni… s maradunk… ott, ahol vagyunk. Sok ember sok időt tölt ezzel az ide-oda tipegéssel. Van, hogy megteszi ugyan a lépést, de azonnal visszavonulót fúj, amikor látja, hogy az új világába valaki vagy valami nem követi, s visszaáll oda, ahonnan már számtalanszor megindult volna…