Ketten vagyok

by , on
ápr 4, 2016

 

Ketten vagyok, avagy a bipolaritás végletes megélése

Az eddigi munkám során sokszor elvesztem abban a kettősségben, mely alapvetően határozza meg azt a teret, amit Én-nek hívok. Ez a kettősség nagyon megtévesztő,  végtelenül összezavaró volt hosszú ideig. A mai napig el tudok veszni benne alacsonyabb energiájú napjaimban, állapotaim során.

Ez a kettősség azóta velem van, azóta tudatos, amióta csak vagyok. Már apró gyerek koromban mondtam anyának: “ Anya, én ketten vagyok.”

  1. én, mint alapvetően végtelen erővel rendelkező lélek, a végtelen tér bölcsességével, és az isteni tér tiszta ürességével
  2. beletörve egy karma csomóba = megtört rabszolga áldozati személyisége, megtöredezett, meggyötört gyerek, lány és nő

Az állapotomat így is megfogalmazhatom:

  1. eredendő energetikámból, szellem-tereimből erőre lelő harc önmagam megmentéséért, felszabadításáért, melynek leképződése a személyiségemben az a belső akaraterő, amely arra inspirál minden nap, hogy keljek fel és küzdjek, ne hagyjam magam. Ez az a részem, ami megfog a saját hajamnál fogva, és kirángat, akármilyen mélyre is hullok.
  2. és a karma csomó energia mezejéből táplálkozó ön-szabotázs mechanizmus, mely szokássá vált a sok ezer évnyi élet-idő során, plusz az előző két ‘nem sikeres’ életből áthozott információs tartalommal, mely tovább mélyíti ezt az ön-rongáló energetikát a sikertelenség érzésével és a belőle származó kishitűség, és folyamatos ön-megkérdőjelezés által. Ezt az energetikai állapotot hordozom, ami most vérvonalban is manifesztálódik, az emberi élet- és nőiség mintákban. A jelen életemben megélt traumák ezt az állapotot még fokozzák, mely következményeként a személyiségem kívülről is látható része a gyenge, megtört, semmire sem képes, energia hiányos, depressziós nő. A nebáncsvirág, mimóza jellem, teljes áldozatisággal. Ez az a részem, akit meg kell fogni, megrázni, és kihúzni a gödörből. Időről, időre. Immáron 37 éve. Ez az a kód-forrás, amiből táplálkozik az a része az énemnek, ami arra inspirál, hogy feladjam. Engedjem el magam, és hulljak a semmibe. Aludjak, csak aludjak, nem érdekel semmi, Nem számít semmi.

És ez az, ami ellensúlyozására a ‘Tank’ én-részem megszületett. Az a része a teremnek, ami nem hagy elsüllyedni. Az az erő, ami kihúz a depresszív állapotomból…  És ez az az erő , ami a legtöbbször túlpörög, és nem hagy pihenni, nyugalomban lenni,  amikor viszont arra volna szükségem. És ez az az erő, amit sürget, hajszol belülről, és nem hagy teret, helyet a dolgok élvezetének, az örülésnek.

Ez a kettősség, és ez a végletesség csak növeli mély fáradtságomat, s emészti energiáimat… már, ami még fellelhető lelkem megtört terében.

 

A kettősség állapotának másik aspektusa:

Tudatában vagyok annak a részemnek, amelyet nevezhetünk az eredendő énemnek. Ez az énem egy magasan fejlett, számtalan képességgel rendelkező, igen sokat tapasztalt, és tudó, bölcs, öreg lélek. Apró gyerek koromtól vannak élményeim a tér érzékeléséről, az egység érzetéről, az univerzum azon részének vanság érzetéről, mely az idő terén túli terekben van. Igen hamar ráéreztem a prófétálási képességem érzetére, amikor is érzem, hogy akkorára tágul a terem, hogy eléri a térnek azt a részét, ahol elérhetővé válik a mindenség tudása, és onnan tudok szólni… Az Igazság-látás képességem, a tér és összefüggések, a hálózat látási képességem a legnagyobb perspektívától az apró részletekig minden egyszerre… pöttöm korom óta velem van. A beleérző, bele látó, vizuálisan teremtő erőim mindig is tudatosan kezeltem. Fizikailag is számottevő az erőm méreteimhez képest. Az elme térből származó erők pedig mindig a legjobbá tettek bármilyen helyzetben. Innen táplálkoztak az álarcaim – a túlélő rendszerem által kreált személyiségeim – is… melyek úgyszintén a ‘legjobbak’ voltak….

Ám minden élethelyzetben az önmagam megkérdőjelezése, a kudarc lehetősége a bizonytalanság az első állapot, az alap állapot, ami kialakul bennem… ami van bennem. Gyomor ideg, összegabalyodó gondolatok, belső remegés. A lámpaláz annyira eluralkodik rajtam, hogy minden szétesik, beszűkül a terem és alig tudok kinyögni pár szót… messze attól a csodálatos gondolatmenettől, üzenettől, ami elérkezett a terembe. Vagy a csodálatos ének hangom, mellyel ugyanúgy tudok tereket megrezgetni, mint a szavaimmal… hatalmas belső lélek terem tud / tudna megnyilvánulni ezen a csatornán, szólni az egy igazságot, szórni bele a világba. Tudatában vagyok ezeknek a képességeimnek, és folyamatosan próbálom is őket kibontakoztatni, de a személyiségemnek a visszatart része… visszatart. Sokszor már a megpróbálástól is. Ám, ha mégis neki indulok, akkor igen sokszor nem sikerül kiadnom mindazt, ami ki akarna jönni, mert beszorul a torkom, befeszülök, szívdobogás, és ziháló légzés lesz úrrá rajtam… Teljes pánik…az izgulás elveszi a terem… elveszi még az eszemet is…. és csöndben maradok…. Ugyanilyen állapotból indultam neki minden egyéb, másfajta kihívásomnak is… ám majd minden esetben ennek az alap felállásnak ellenére nekimentem a kihívásnak. Belül remegve a kishitűségtől, bizalmatlanságtól, és erőtlenségtől, kívül pedig mint egy tank és egy hurrikán keveréke… Hajt előre a belső erőm. A hajszoltság, hajtottság állandó. A belső ellenérzések ellenére, azokkal együtt. És sok mindent elértem. Harccal és küzdéssel. Legfőképpen küzdéssel önmagam ellen. A visszafogó, visszafojtó részem ellen, hogy azon áttörve menni tudja, amerre menni akarok. Egy idő után egyre jobban belejöttem ebbe a módszerbe. Minden feladat előtt, amikor eljön ez a belső félelem attól, hogy nem vagyok én elég ehhez, úgysem sikerül… elkezdem mondani a mantrát, amit már főiskolás korom óta hajtogatok. “De hát a múltkor is sikerült. Emlékszel?” Így könnyebben jutok keresztül a blokkon, azon a falon, ami még mindig, a mai napig is elém áll, körbevon és lefagyaszt minden kihívás előtt. Elhiteti velem, hogy gyenge, erőtlen, és rossz képességű vagyok, és hogy nem is érdemes ezzel foglalkozni. És sokszor még arra is képes, hogy elhitesse velem, hogy á nem is akarom én ezt annyira, vagy nincs is kedvem, vagy egyszerűen csak halogatja a belekezdést végeláthatatlan ideig. Ezzel a faltörő kos vehemenciával már sokszor keresztül törtem magam ezen a falon, és el bírtam költözni otthonról, megkaptam a diplomámat, létrehoztam egy vállalkozást, amit sikerre is vittem, majd eladtam, mert már nem szolgálta az életem, világot láttam, és haza jöttem, felépítettem egy házat, és a mai napig saját kezemből irányítom az életemet. Ám mindezt a mindennapi ‘betevő’ harc árán. Ami állandó. Megküzdök azzal a felemmel, ami nem tart képesnek semmire, és vissza akar tartani… hogy teljesülhessen a karma csomóból fakadó vonzás: a megtört élet.

Ez a kettős létállapot egy mondhatni igen “skizofrén” személyiségű emberi lényt hozott létre. Nagyon sokszor nem tudtam ki is vagyok, milyen is vagyok alapvetően. Mi is az eredendő természetem. És állandó tudatában voltam ennek a kettősségnek, ami igen zavarttá tette a belső világomat. Mindebből kifelé vajh mi kevés volt látható. Az általam épített álarcok remekül működtek.

 

Ember legyen a talpán, aki ezt nyomon tudja követni. Vagy inkább lélek legyen a ‘talpán’ 🙂 aki ebből ki tud keveredni…

Ez a kettősség hozta létre azt az összetett személyiséget, amire a főiskola alatt lettem tudatos, mikor is végtelen mennyiségű személyiség tesztet töltettek ki velünk, hogy megtudják és megtudjuk, melyik típusba tartozunk. Így segítve a szak választást. Egy ideig frusztrált, majd egyszerűen butának tituláltam ezeket a teszteket amiatt, mert azt akarták elhitetni velem, hogy vagy ez vagyok vagy az. Ekkor volt az első IS-IS élményem, amikor is ráéreztem, hogy nálam nem az a kérdés, hogy visszahúzódó, csendes vagyok-e, vagy előre törő. Hogy nagy kezdeti energiákkal rendelkezem-e, sok ötlettel, vagy inkább fenntartó energiákkal és befejező energiával. Hogy vezér alkat vagyok-e, vagy inkább csapatban dolgozom jól… Az én esetemben csupán az a kérdés: Mikor melyik? És általában a jellemző: párhuzamosan, egyszerre. Egyszerre vagyok nagy léptékű ember, aki felülről látja az egész képet, az összefüggések teljes hálózatát, és az, aki képes lemenni a legkisebb részletekig, hogy megtalálja a forrásokat, az építő kockákat. Egyszerre vagyok nagy volumenű ember, akinek belső erejéből fakadóan nagy hatása van az emberekre, és vagyok csapat munkás is, aki figyelmének és beleérző képességének hatására mindig tudja, hol egészítse ki a munka egészét, hogy az gördülékenyen tudjon haladni. És egyszerre vagyok csendes megfigyelő egy társaságban, és az az ember, aki szavaival megadja a beszélgetés ívét. És ugyanígy ezeknek a személyiségeknek a negatív aspektusai is egyszerre vannak jelen. Ami változik az csupán ezek aránya. Hogy melyik van éppen előtérben, túlsúlyban, és a másik mögötte, kisebb arányban.

 

A férfi és  női aspektus megtestesülése a teremben, avagy a végtelen kettősség mint törés-minta

A visszatartott… és a hajszolt. A Terem Yin és Yang aspektusa. A Női és Férfi pólus megtestesülése bennem… Ami addig nem tud kiszabadulni a végletességben való billegésből, békére lelni, abbahagyni az egymás elleni harcolást, amíg fel nem oldom ezt a mintázatot. A törés-mintázatot, melyet 12 ezer éve hordoz az emberiség kollektív tere, melyet én is hordozok magamban sok száz élet-idő óta, s a mintázatot, amit ebben az életemben szüleim példájából kaptam programozásként: A férfi és  nő egymás elleni harca… nem pedig egysége, összessége, együttműködése, teljessége, kölcsönössége.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük