A törés-minta kód rendszerébő fakad egy másik alapvető program, mely az egyik legmélyebb blokkja az önmegvalósításnak.

Én úgy nőttem fel, hogy az, amit adtam, az amit adni tudtam, sosem volt értékelve. Kisgyermekként, az őszinte, természetes önmagunk, és a feltétel nélküli szeretetünk, a rajongásunk az, amit szüleinknek tudunk adni. Alapvetően elmondható, hogy a családomban és a tágabb valóságomban (kommunizmus, porosz módszerre alapuló iskola, ahol teljesítő katonákat képeztek) sem volt értékelve ez az ‘adás’. Egyik szülőm sem kapta meg azt az alapvető emberi kódolást, hogy milyen csodálatos energetikát jelent az ‘adás’. Önmagunk odaadása… mint a legnagyobb ajándék az emberi létben. És nem tanulták meg, így nem is tudták tovább adni nekünk gyerekeiknek azt, hogy mit jelent értékelve lenni… azért akik vagyunk, és amit adunk magunkból. Bennem nem alakult ki az az egyenlet, hogy

én, aki vagyok = ajándék a szüleim számára.

Tehát a legnagyobb érték, amit a világ számára adhatok, az az, aki vagyok.

Ehelyett azt tanultam, hogy a legnagyobb érték, amit adhatok, az az önfegyelem és önvisszafojtás és a tekintettel levés, a csöndben maradás. A mások állapotához való igazodás, a megfelelés. A későbbiek folyamán sem változott a helyzet. Akármennyire tanultam jól, voltam remek zongorista és énekes, tehetséges, okos, kiemelkedő mindenben… sosem voltam értékelve… azért ami vagyok. Olyan kondicionálás szervezi a mai napig az életemet, mely szerint, ha minden tökéletes az akkor a helyes, és magától értetődő, ha egyszer is, valami apró hibát követek el, vagy kiesek ebből a tökéletesnek levésből, akkor jön a dorgálás. A jó nincs értékelve, a hiányosság azonnali következményekkel jár. Tehát az, ami vagyok az nem elég…. E kódból kifolyólag már csecsemő koromban elindult bennem a folyamata annak, amit úgy hívok: TÚLADAKOZÁS. Kimerülésig. Csak adni és adni és adni… amíg egyszer csak elfogyok… mert a programozásomnak megfelelően nem áramlik visszafelé semmi… amikor már az utolsó csepp energiámat is odaadtam valakinek, vagy valaminek… még akkor is azt érzem, hogy nem adtam eleget. Ebből pedig nem más alakult ki az idők során, mint a teljesítmény-kényszer.

Ennek a programozottságnak a következménye mindaz a nehézség és blokkoltság, ami miatt derékba törik minden önkifejezési próbálkozásom. Pl. kommunikáció más emberekkel. Pedig alapvetően jó képességekkel rendelkezem. Csak a nem vagyok elég, nem vagyok elég jó programozottság miatti félelem nem engedi mindezt megnyilvánulni. Majd minden esetben kudarcba fullad a lámpaláz miatt… ami egyértelműen abból fakad, hogy az, aki vagyok nem lehet elég jó. Ez a programozottság a legnagyobb blokkja annak is, hogy ráleljek önmagam természetes létére, és ezáltal arra a dologra, mely által kifejezhetem magam, beletehetem magam a világba. Oda adhassam magam a világnak… mint a legnagyobb érték, amit adhatok. Önmagam.

Öntudat – Önértékelés – Önbizalom – Önérzet – Önkifejezés.

Ennek a programozásnak a következménye az is, hogy én sem tudom értékelni a jó dolgokat. Ezt tanultam. Nagy odafigyelést és sok gyakorlást igényel az, hogy meglássam, eljusson hozzám, értékeljem az élet örömteli eseményeit. Nehezen ismerem fel és engedem magamnak megélni az élet apró örömeit. A lét pozitív aspektusait.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük