Megérkezett a tér, melyben ráéreztem egy új egyensúlyra:

Természetesen önzőnek kell lennem 🙂  az élethez szükséges arányban és mértékben.

Mert, aki nem veszi számításba magát, hosszú évek alatt láthatatlanná, majd ‘halottá’ válik.

 

Ezt is meg kellett járnom…

… ebben töltöttem az utóbbi hat évet…

Meg kellett járnom azt a teret, ahol a negatív végletbe átcsapódó önzőség pontos ellentéte lakozik. Az a tér, ahol az önzetlenség olyan végletes, hogy az már betegség… Meg is betegített. Megbetegített az önfeladás, az önfeláldozás, a mindenki másért lét mintázata… Megbetegített az, hogy elhagytam magam… majdnem teljesen… A múlt évben már mozogni is alig tudtam. Elhagyott az élet, elhagyott a bennem élő lélek… elhagytam magam.. ‘ebek harmincadjára’… s mindezt én tettem… saját magam… saját magammal.

Érzem. Érzem, hogy ebben a témában is meg kellett mártóznom… hogy a ló két oldalának ismeretében felülhessek végre a hátára…

Hogy rálássak arra, hogy az önzőség egy semleges minőség… mint minden emberi jellemvonásra irányuló szavunk. Az önzőség is egy minőség, mely emberi létünket jellemzi. Ez lehet egyensúlyban, vagy manapság – igen végletesen – a legtöbb emberben kibillent állapotban. Én az utóbbi hat évet azon végletben töltöttem, melynek állapotában tudomást sem vettem magamról. Mindent és mindenkit előtérbe helyeztem magamhoz képest… sokszor önmagamat még a sor utolsó helyére sem helyezve…

Ez az egészségtelen önzetlenség ugyanolyan ‘beteg’ – tehát kibillent állapot -, mint az ellenkezője… amikor valaki túlságosan önző, tehát önmagán kívül nem vesz figyelembe senki mást, és azt hiszi, hogy a világ csakis körülötte forog.

Ahogyan lennie ‘kell’… számomra is elérkezett minden olyan élet körülmény, emberi jelenlét, mely erőteljes tükröt tartott számomra végletesen önzetlen állapotomra vonatkozóan. Tükröt tartott és ösztönzött arra, hogy végre felébredjek ebből az ön-elnyomó állapotból, és magamra találjak. A szinkronicitás legtöbbször erre az ébresztő feladatra a másik végletben élő embereket rendez körénk… hogy végletes önzőség állapotukkal erőteljes hatást keltsenek élet terünkben. Mivel hatalmas kitartással, és tűrőképességgel bíró lélek vagyok… az én esetemben sokáig tartott míg elérkeztem abba az állapotba, hogy az “Ebből elég volt… na ez már aztán nekem is túl sok…” érzet felébresztett, ráébresztett önnön állapotomra…

Kezdek újra életre kelni, s ahogy elkezd bennem áramolni az energia, érkeznek a felismerések is. Érzem magamat, ahogyan voltam… az utóbbi években… már majdnem láthatatlanul… önmagamnak helyet nem kérve. Már látom magam, ahogyan az utóbbi években alig éreztem magam. S új értelmet nyer számomra a szó ÖnÉrzet… ÖnTudat… Amikor érzem magamat belülről, érzem és tudom magam. S mint ugyanolyan létjogosultságú létező, mint bárki más, helyet kérek magamnak, s ha kell megvédem magam. Meghúzom a határaimat, és engedem, hogy tetteim kifelé is hassanak a térben. Az elfogadás és engedés gyakorlás ide vezetett…. Megismertem a végletet… Ahol elfogadtam és hagytam, hogy bántsanak, hogy keresztül menjenek rajtam, hogy használjanak. Engedtem, majd megértettem és elfogadtam… határok nélkül… ön-érzet, ön-képviselet, ön-védelem nélkül… Hát ezért kellett ennek eljönnie… Köszönöm! Köszönöm a gyakorló teret.

Mostanra kezd éledni bennem újra az érzet… annak érzete, hogy vagyok, és hogy élek. Tér vissza belém a végtelen térben az az apró pont, amit úgy nevezek Én. Kezd újra körvonalazódni az, amit úgy hívunk ön-érzet. Ön-zővé kell válnom újra. Annyira, hogy egyensúlyba kerüljek. Már érzem ennek a térnek az Igazságát… azt, hogy van egészséges önzőség. Csak szeretett anyanyelvem elkorcsosulása miatt – a néplélek állapotát tükrözve – érezzük azt, hogy az önző szavunk egy negatív állapotot tükröz. Csakis akkor vagyunk túl önzők, amikor megpróbálunk ellenőrizni és irányítani másokat. Amíg ezt saját terünkkel tesszük, egészségesen vagyunk önzők. Irányítjuk, vezéreljük saját életünket, megszabjuk határainkat, megvédjük magunkat, s tudatosan megválasztva engedünk be dolgokat… vagy éppenséggel nem… És az is természetes és egészséges, ha kiállok magamért, kifejezem önérzetemet és öntudatomat. ÉS folytonosan érzem önmagam felé érzett bizalmamat és hitemet (önbizalom). És az is természetes, hogy kifejezem vágyaimat és érzéseimet. Mert ezeknek is helye van a világban… mint bárki más… ugyanúgy megtehetem én is.

Messzire nyúlik a spiri ego tere… Érzem… S emlékezem Eckhart Tolle szavaira valahonnan a bejárt utam elejéről…

“Az elme rendszerében futó ego program utolsó próbálkozása önmaga birodalmának fenntartására a spirituális ego, mely lemásolja a lélek spirituális késztetéseit, s utánozza azokat. Ha ezen a stádiumon is túljutunk, megleljük a valódi szabadságot.”

Nem kellett hozzá, csupán pár hét, hogy rálássak… mi a különbség önfeladás és ráhagyatkozás között. “Isten kezébe helyezem az életem” – mondtam 2010-ben, 7 évvel ezelőtt, mikor megéreztem a Flow erejét, mikor ráéreztem a szinkronicitás terére. Megéreztem mit jelent az, hogy ráhagyatkozás… az Univerzális műküdési Rendre… amikor megadtam magam annak az érzésnek, amit hívhatunk ősbizalomnak is. Megadtam magamat az érzésnek, mely halk szavával belülről tudatta velem a Pillanatban, hogy mindig a Legjobb történik velem. Most már érzem és értem is, hogy mit kellett tapasztaljak az elmúlt években. Hogy rálássak arra, hogy a megadás… önmagam Isten teljességébe ajánlása nem jelenti azt, hogy megengedem, hogy tudattalan emberek kihasználjanak, lábtörlőnek, vagy box zsáknak használjanak. Még akkor sem,  ha tudatára ébredt lélekként elfogadom az embereket ahogyan vannak, megértem viselkedésüket tudatos jelenlétem által, s kívülről látom, hogy mi miért történik. Megérettem arra, hogy vágyamat arra vonatkozóan, hogy erőszak-mentes jelenléttel legyek részese a történteknek úgy tudjam megélni a mindennapi életben… hogy közben tudom: … Az, hogy én nem bántok senkit nem azt jelenti, hogy azt viszont megengedem, hogy más legyen erőszakos velem. Most már látom, hogy abszolút lehetséges határozottan és egyértelműen nemet mondani valakinek, vagy kilépni egy számomra káros helyzetből, és ugyanakkor a teljes, belső nem-ellenállás-állapotában, semleges elme állapotban maradni.

Az emberiség jelenlegi fejlődési stádiumában széles körű a spirituális ego állapotban lévő emberek tábora. Sok tekintetben jelenleg még én is ide tartozom. Személyes történetemben ezúttal egy újabb aspektusára lettem figyelmes, most ezt gyógyítom.  Látom magam körül, hogy milyen mértékben elterjedt az állapot, amiben és is leledzettem. Végtelenségig ellágyult emberek, túl-yinesedve. Embere, akik már megjöttek a yang energiák túlerőltetett, túlkeményedett állapotaiból, s most tapasztaláják a ló másik oldalát. Emberek, akik folyamatosan mosolyogva, halk szóval beszélve élnek, úgy érezve, hogy az erőszak ott kezdődik, ha határozott hangon megszólal. Az erőszak mentességet lemásolva az ego létrehoz egy ál-világot, mely – ahogy szokott ez lenni -, csak árnyéka a valóságnak. Ebben a világban az ember azt hiszi, hogy egy határozott nem már erőszakos megnyilvánulás. Vagy úgy érzi, hogy valaminek az elutasítása a Flow-ból való kizáródást vonzza maga után. Egy idő után észre sem vettem, hogy így teszek, még olyan dolgokkal is, mely számomra kellemetlen esetleg már káros is volt. Egyáltalán nem szabályoztam, hogy mi léphet be a személyes terembe és mi nem. Egy totális, félreértelmezett empátiában, és elfogadásban éltem… ahol elfelejtkeztem arról a létemből fakadó jogomról, hogy megválogathatom azt, hogy mivel és milyen energiákkal lépek  közös térbe, mit engedek be és mit nem (figyelembe véve jól-létemet)… Abba az érzet világba is bele hullottam, mi szerint  vágyaink követése egyszerűen önzőség. Azért van ez így, mert jó emberek akarunk lenni, mert jobbak akarunk lenni, mint azelőtt… Mert ez áll a fejlődési utunk következő lépéseként előttünk… s beleesünk az ego mátrixának következő csapdájába. Mert magunkra veszünk egy másik játszmát… a szabadság zászlajának álcájával.

Nem az a szabadság ez… látszik tisztán, aminek létét óhajtja lelkem… hisz valamit önmagamból az utóbbi években ugyanúgy elrejtettem.

Elrejtettem. Elfojtottam… Most egy másik részemet. Azt, aki oda tud állni, aki meg tud szólalni, s aki határozott hangon beleteszi magát a térbe.

A valódi Szabadság az, amikor képessé válunk felismerni és szabaddá tenni igazi önmagunkat, s ezt kisugározni a térbe… mert ekkor válik a lélek emberré s az ember lélekké…

S ekkor töltődik be a lélek küldetés programja emberi életünkbe. Ez Shakespeare nagy igazsága:

Saját magadhoz kell hűnek lenned és ebből következik, ahogyan az éjszaka követi a nappalt, hogy senki máshoz nem leszel hűtlen.

És visszahangoznak bennem Dr. Edward Bach szavai is:

“Az egészséges ön-zőség szükséges az egész-ségünkhöz. Ez nem jelent mást, mint, hogy oda kell rá figyelnünk, hogy elkerüljük az életünkbe való beavatkozást. Ez ugyanolyan fontos, mint hogy mi se befolyásoljunk másokat. Engedjük társainkat, hogy éljék saját életüket, és hogy ezt megválaszthassák maguknak. És mindeközben legyünk figyelemmel arra, hogy mi, saját életünkben a saját döntéseinket hozzuk meg, saját elképzeléseinknek és saját vágyainknak megfelelően.”

 

Amikor az emberi létezésünkön átáramlik lelkünk fénye, valódivá válunk. A valódiság apró dolgokban gyökerezik: megtenni mindazt, amit valóban meg akarunk tenni, azokkal az emberekkel lenni, akikkel igazán szeretünk lenni. Meg kell találnunk a számunkra valóban megfelelő dolgot, amivel foglalkozni szeretnénk, és azzal kell foglalkoznunk. Különböző okokból elfojtott valódi vágyainkat szabadjára kell engedjük és el kell tudnunk fogadni azt is, ha ezek másokban esetleg nem tetszést keltenek. Amint önmagunkká válunk elkezdenek körénk gyűlni a számunkra optimális emberek. Azok, akik hasonlatosak, akik együtt rezegnek valódi lényükkel. Azzal, hogy felvállaljuk magunkat szabad utat engedünk annak, hogy körénk rendeződjenek a valóban hozzánk való emberek, helyek, élet-körülmények… Ez a változás nem mindig zökkenő mentes. Hisz a körülöttünk lévő emberek ahhoz az ‘én’-ünkhöz rendeződtek, akik az önzetlenség véglet állapotában ébreszteniük kellett. Ezek az emberek megszokták már, hogy akkor is mosolygunk, ha épp ‘lekiabálták a hajunk’. Megértő és elfogadó tekintettel vagyunk jelen, s nincs egy rossz szavunk sem. Ezek az emberek azért vannak körülöttünk, hogy elhozzák számunkra azokat a gyakorló tereket, melyekben megtalálhatjuk azt a hangot… ott… legbelül… melyet jó rég óta elzártunk…

… a hangot, mely értünk szól… önmagunkért…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük