Itt a dualitás világában lélekként alapvető fejlődési módszerünk az, hogy megtapasztaljuk a ló mindkét oldalának végletét, majd ezekkel a tapasztalatokkal tudunk megérkezni az egyensúly közép-állapotába, ahol az Igazság lakozik. Ha ezt nézem, akkor megtalálom a helyét annak az állapotnak, ahol most lélekként vagyok.

Emberként a földi képző-központban, a polaritás világában a lélek ott kezdi fejlődését, hogy az elválasztottság érzetében azt hiszi, hogy minden, az egész világ körülötte valami rajta kívül álló dolog által teremtődik és működik. Úgy érzi, úgy hiszi, neki ehhez semmi köze, ő csak az elszenvedője, vagy épp élvezője. Ebben az állapotban az ember úgy él, hogy minden csak ő róla szól, az ön-zés állapota. Amikor azt érzi, hogy minden körülötte forog. Ő a világegyetem közepe, és az egész univerzum körülötte forog, s ő hagyja, hogy az energia ő felé, a középpont felé áramoljon. Ez az állapot egy energia véglet, a ló egyik oldala.

Ahogy fejlődünk itt a földi létben, és rátalálunk arra az igazságra, hogy mi teremtjük világunkat, rálelünk az erőnkre is. A teremtő erőnkre, mely által elérkezik hozzánk az a belső érzet, hogy rajtunk múlik az, hogy milyen világot teremtünk. Ezzel az érzettel, és a meglelt teremtő erőnkkel, megjelenik bennünk a felelősség-érzet, melyet áthat a másokat önmagammal együtt érzékelő létállapot… s a lélek átesik a ló túloldalára. Ennek az isteni teremtő erőnek és a vele járó felelősségnek az érzetében a lélek elkezdi úgy érezni, hogy minden rajta múlik… felveszi magára az egész teremtés felelősségét… és az érzetet, hogy meg kell mentse a világot. És megérkezik a másik véglet állapotába. A folyamatos vehemens kiáramoltatás következtében – a világ megmentésére fókuszálva -, szépen lassan megfeledkezik önmagáról… beleragad a ‘mindenki másért, de ezerrel’ állapotba. Ami egy paradigma, ami soha nem nyer megoldást, soha nem ér véget… tehát lehet jó hosszú, sok-sok élet időt eltölteni ebben. Ez az önfeláldozódás állapota, amikor a lélek elfelejti, hogy minden Egy… tehát ő is a Minden része, így ha önmagával nem foglalkozik és feláldozza magát a Mindenért, akkor nem más történik, mint egy perpetum mobile paradigma, ami csak forog és forog.

Itt vagyok én most. Már egy jópár élet hossz óta. Az érzettel, hogy felelősségem óriási, hisz maga vagyok a teremtő, a leghatalmasabb erőkkel a teremben. Így ezzel a tudattal, magamra veszek mindent, a világ fájdalmát (mint Isten fia), hogy kezeljem azt…. megtartom a Földet (mint Atlasz)… felveszem magamra a tökéletes lénynek levés elvárását, aki mindent megért, mindent megold, mindenre tudja a választ…. és beleadok apait-anyait a teremtésbe, a tettbe, a kiáramoltatásba, a tér fenntartásba, és rendezésbe…. ahogyan azt Isten teszi… a teremtő. Ez az az állapot, amikor túl sokat teszünk… és sokszor kéretlenül… Tehát az hogy nem kapunk érte viszonzást, már az elején benne van az ügyletben. Itt a ló túloldalán a lélek csak annyit érez, hogy de istentelenül nehéz minden. Minden, ami a vállunkat húzza, a hátunkat görnyeszti. A Univerzum összes energiájára szükség van ehhez a ‘munkához’, melynek átáramoltatása apró emberi testünkön… megpróbáltató és sok nehéz testérzettel jár… na meg az örök fáradtsággal… emberként…. és az örök kozmikus magánnyal, mely kialakult már régóta, hisz az emberek mindezen erőfeszítéseinket nem látva, nem érzékelve (hogy mennyi minden áramlik feléjük a mi terünkből), nem viszonozzák, nem köszönik meg, nem hálásak mindezért a rengeteg energiáért. Egyre csak azt szajkózzák, hogy nem elég, meg, hogy nem is, meg nincs is… á dehogy…. ő nem kap semmit, hisz állandóan szenved és fájdalomban él… miért is legyen hálás?

Egyértelműen ennek így kell lennie, mert máskülönben lélekként beleragadnánk ebbe az Istent-játszó fejlődési állapotba és beleringatnánk magunkat… mert hát minden szuper, én vagyok Isten, és az emberek hálásak nekem… De jó nekem… maradok… Az energia visszaáramoltatásának hiánya az a jel, ami fel kell ébressze a lelket, hogy ki tudjon szállni ebből az állapotból.

Tehát, ahol most vagyok…. megjárva a ló mindkét oldalát, itt a kettősség gyakorló terében a Földön… elérkeztem abba az állapotba, ahol érzékelem az egész lovat, és érzékelem a két végletet, és a közepet. Már szavaim és mondataim is vannak ennek kifejezésére, így megkezdődhet a behangolás, hogy fel tudjak ülni a ló hátára. Meg tudjak érkezni abba az állapotba, ahol kezemben tartom a teremtő erőmet, és használom is teljes felelősséggel és tudatossággal… ám azzal az érzettel, hogy tudom, egy része vagyok a Mindennek. Tehát kiveszem a részem a teremtő felelősségéből, de nem veszem magamra annak egészét.

Megtanulom, hogy én mint része a Teremtő Mindenségnek ugyanolyan fontos vagyok, mint akármelyik másik része, hiszen minden apró részecske ugyanolyan része az Egy Mindennek. A merőben új teremtőnek lenni érzés minősége: a RÉSZTVEVŐ. Részt veszek az Egy Minden Rendszerében… immáron tudatosan. Ez az állapot jelenti azt az egyensúly, amikor teszek (Jang), és engedek, hagyok (Jin) energiák egyszerre vannak jelen a teremben. Érzékelve a szinkronicitás teljes rendszerét, annak folyamatos működését, és BENNE önmagamat, aki bár tudja kívülről szemlélni az egészet (mert ezt már jól begyakorolta az utóbbi életek során, amíg Isten játszott), de annak is folyamatosan tudatában van, hogy hogyan is van az ő apró helye ebben az egészben. Tehát számomra itt van az ideje a BELEENGEDŐDÉSnek. Megtartva mindazon képességeket, melyeket már jól begyakoroltam, és teljes tudatossággal és a rálátás képességével beleengedődni a rendszerbe. Érezni a rendszert belülről, látni azt belülről, és látni magamat egyként a csillió-milliárdban… És hagyni, engedni azt, hogy ahogy én is hatással vagyok a rendszerre, úgy a rendszer is hatással  legyen rám. Ahogy én hozok el helyzeteket a környezetembe, úgy a körülöttem lévők is elhoznak számomra….

… ja… az, hogy ez nem tetszik, mert itt ebben a térben igencsak kevesen teremtenek tudatos térből, tisztán… sorry 🙂

Itt jön az az elfogadás, amit gyakorlok az utóbbi hónapokban. Amit úgy hívok, hogy a földi tér apró kényelmetlenségei… aminek kezeléséhez szükséges az a bizonyos érdekes fajta érdektelenség, amit hívhatunk úgy is: Derűsen szemlélődöm állapot. Derűsen, mert elfogadom azt, ahogyan az Egy Mindenség mozdul, ahogy a rendszer működik, ahogy a történet történik, és ahogy én is történek a történetben, a saját szerepemben. Elfogadva magam, a szerepemet, és a történet azon részét, amit mások teremtenek… akármilyen öntudatlan teremtéssel teszik is ezt. Én teszem a magam dolgát, és örülök, hogy ez az apró része a mindennek már tudja mindezt. Résztvevőként beleengedődve mozdulok az egésszel… tudatosan 🙂